Érdekes utazásra indul az, aki kezébe veszi Mohamed Mbougar Sarr első magyarul megjelent regényét, Az emberek legtitkosabb emlékezetét. A 2021-ben Goncourt-díjjal kitüntetett regényt a Park kiadó hozta el a magyar olvasóknak Bognár Róbert fordításában.

A Goncourt-díj Franciaország egyik legrangosabb irodalmi díja, amelyet minden évben a legjobb és legképzelettelibb prózai műnek ajánlanak. Sarr regénye hamar bizonyítja a képzeletteliséget, már a meghatározásnál nehézségbe ütközik a kritikus, annyi szálon fut és akkora földrajzi és időbeli távlatot ölel fel ez a műfajilag és szövegtechnikát tekintve is sokrétű regény. Irodalmi nyomozásként indul, egy az 1900-as évek elején megjelent, nagy port kavaró, majd szerzőjével együtt nyomtalanul felszívódó regény, Az embertelenség labirintusa és írója T.C. Elimane után. Narrátorunk Diégane Latyr Faye, szenegáli származású, de napjaink Párizsában élő egyetemista és író aspiráns. A kötet vezérfonala a nyomozás, de ennek kapcsán számos leágazással és melléktörténettel dolgozik Sarr. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, ezek a történetek korántsem mellékesek, nem alárendelt, hanem mellérendelt viszonyban állnak a fő csapással. Ezek a szálak, bár nagyon szerteágazóak, mégis egyben tudnak valamit kifejezni. Azonban külön-külön is ugyanúgy érvényesek. Faye magánéletének törései ugyanolyan fontosak, mint az eltűnt író, Elimane utáni nyomozás, vagy Elimane unokahúgának és apjának szorosan összefonódó, múltba vesző története.

Generációról generációra utazunk a múltba, feltárul Elimane anyjának és kiadójának is a története, Párizsból Afrikába és Argentínába is elutazunk, megismerjük egy haiti költőnő szerelmét és bepillantást nyerünk a háborúk embertelen borzalmaiba. Mindezen szálak formailag is sokrétűen fonódnak össze, fiktív kritikák és interjúk, levelek, egymásba csúsztatott elbeszélések váltakoznak, ahol a helyszínek és a narrátorok olyan simasággal érnek össze, hogy néha nehéz megmondanunk, hogy épp egy haldokló öregember kunyhójában, vagy egy amszterdami hotelszobában járunk.

Ha mindezt soknak, kaotikusnak és intenzívnek érezzük, akkor az nem véletlen, mert Az embertelenség labirintusa nemcsak címében labirintus. Szereplői és általuk olvasói is elveszve érezhetik magukat az élet útvesztőjében. A szereplők és történetek sokszínűsége a feldolgozott témák variabilitásában is visszaköszön: Sarr regénye egyszerre foglalkozik identitáskérdésekkel, az otthontól való elszakadással és az afrikai eredet meghatározó erejével. Emellett a regény központi kérdése az irodalom és az élet összefüggése, az irodalomkritikai intézményrendszer bírálata, ahogy a többségi társadalom és a kritikai elit belekényszeríti az alkotókat egy konstruált, ebben az esetben éppen afrikai, pozícióba. Találkozhatunk elvárásaink kritikájával, mind az irodalom, mind a való élet területén. De ugyanúgy ott van az eredetiség kérdése is, létezhet egyáltalán eredeti irodalom? Elimane regénye, Az embertelenség labirintusa, gyarmatosítja az irodalmat, számos mű részleteinek és Elimane saját szövegeinek kollázsa a mű, amelyet egyszerre vádolnak afrikai mítoszok és nyugati szövegek plagizálásáért. Létezhet-e egyáltalán tényleg új a nap alatt? A művek rétegezettségét és egymáshoz való kapcsolódásukat Sarr már a mottóval kiemeli, Bolaño Vad nyomozókjából idéz, amely szintén egy irodalmi nyomozás története, ötvenkét szereplő közreműködésével előadott hajsza egy rejtélyes módon elűnt költőnő után.

Az emberek legtitkosabb emlékezetét olvasva felmerülhet bennünk, hogy Sarr regénye kicsit sokat markol, de keveset fog. Annyira sok témát ölel fel, annyi kérdést pedzeget, hogy a sok részlet között, ebben a néha kissé dagályos kavalkádban elveszhet a lényeg. Pedig minden apró darab kaotikus mozgása arra irányul, hogy Sarr regénye mindaz lehessen, amit a könyvben leírt fiktív regény, Az embertelenség labirintusáról mondanak, és ahogy az a regény is magába olvaszt darabokat korábbi művekből, úgy ennek a regénynek a hősei és mi olvasók is magunkba olvasztjuk a darabokat, amikkel találkozunk.

A regényben kulcsszerepet játszó fiktív regényről, Az embertelenség labirintusáról és a tökéletes műről olyan kulcsmondatokat ad szereplői szájába, amelyeket saját könyvével akar reprezentálni. „A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de az a csak, ez minden, és az a valami, az is minden.” Ezt a próbálást, ezt a keresést érezzük, ahogy haladunk Az emberek legtitkosabb emlékezetének térben és időben is igazán tágas területén, eltévedve a reflexiók tükörlabirintusában, keresve Elimanét és a tökéletesnek címkézett regényének folytatását. Azonban Elimane amennyire valóságos, ugyanannyira csak illúzió. „Elimane régóta halott. Elimane él, százhárom éves. Elimane hagyott hátra írást. Elimane semmit nem hagyott hátra. Elimane valóságos. Elimane egy mítosz. Nem érdekel. Úgy értem, Elimane itt él bennem, és ez a léte jelentékenyebb, mint az összes többi léte, beleértve a leélt életét.” Mind magunkat keressük, és magunkba olvasztjuk mindazt, amivel találkozunk, mi magunk vagyunk az a kollázsokból épülő, mégis autentikus regény, amely egyszerre Az embertelenség labirintusa és Az emberek legtitkosabb emlékezete is.

Vincze Dóra

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete
Fordította: Bognár Róbert
Park Könyvkiadó, 464 oldal, 4999 Ft