Nagyapa az ismeretlen ismerős, aki sosem volt ott, ahol lennie kellett volna. Csupán néhány bizonytalan eredetű anekdota és doboznyi használati tárgy maradt utána. Lehetett ő bárki, híres étteremtulajdonos, háborús hős vagy lepkegyűjtő világutazó. A Nagyapám című prózai műben valóság és elképzelés rakódik egymásra. De vajon kiről íródnak ezek a történetek és ki írja azokat? - erről és még sok másról beszélgettem az elsőkönyves Halmai Róberttel.

– Ha jól emlékszem, először a kétezres évek legelején publikáltál verseket olyan irodalmi folyóiratokban, mint például a Kortárs, az Új Forrás vagy a Liget, de te is egyike voltál azoknak a feltörekvő költőknek, akik a Jónás Tamás és Lackfi János által alapított dokk.hu irodalmi kikötő elnevezésű portál korai időszakában mutatták meg magukat a szélesebb közönség előtt, sőt, még az oldal szerkesztésében is részt vettél. Azóta majd két évtized eltelt, verseskötet helyett mégis egy prózai művel debütálsz, mint elsőkönyves szerző. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan találtál rá arra az útra, amely a prózai szövegek írásához vezetett el?

– Azt hiszem, ez egy érési folyamat volt. Tinédzserként az ember verseket ír. Többnyire szerelmes verseket. Aki ezen túllép, abból még költő is lehet. Egyetemistaként ez talán velem is megtörtént, sok helyen publikáltam, már az első verseskötetem is belátható közelségbe került. Ám amikor megszületett az első fiam, valami elhallgatott bennem, és elsősorban édesapa lettem. Jó pár év eltelt, közben megszületett a második fiam is, majd egy embert próbáló időszakot követően ismét úgy éreztem, van mit elmondanom. De a lírai hang az évek alatt átalakult egyfajta mesélő kedvvé. Úgy éreztem, a próza a megfelelő forma, amivel el tudom mondani azt, amit el kell mondanom. Nem kerestem, egyszerűen rám talált, mert szükségem volt rá: egyfajta önterápiás jelleggel írtam meg az első pár szöveget. A mai napig emlékszem, ahogy Pécsett, a Misina északi oldalán, a sípálya használaton kívüli felvonójának motorháza mellett álltam. Szeptember vége volt, kellemes este, rajtam kívül senki nem járt arra. És a sötétben megfogalmazódtak az első mondatok nagyapámról, amelyek aztán a kötetben is szerepelnek.

– A Nagyapám témája érezhetően személyes indíttatású, egy közeli rokon a címszerepelője, de a mellékalakok is családtagok. A családod hogyan viszonyult ahhoz, hogy egy prózai szöveg szereplőivé válnak?

– Ahogy befejeztem a könyvet, feleségemet leszámítva, legelőször szüleimnek mutattam meg. Meglepő módon úgy éreztem, tetszik nekik, büszkék rám. Bár édesapámnak volt egy olyan megjegyzése, hogy nagyapám nem is ilyen ember volt. Észrevétele nagyon fontos visszaigazolás volt számomra. Tudniillik nem akartam, hogy olyan legyen a könyv címszereplője, mint amilyen nagyapám volt a való életben. A Nagyapám annyiban mindenképpen személyes, hogy alapanyagként a családom történeteit használtam fel. De ugyanígy beledolgoztam a saját élményeimet is, hiszen értelemszerűen a nagyapám nem pattanhatott bmx-re, nem játszhatott G.I. Joe katonával, nem ismerkedhetett nőkkel a tinderen. És szabadjára engedtem a fantáziámat is, olyan helyzetekbe kényszerítettem a főhőst, amilyenekbe a nagyapám biztosan nem került soha, csak hogy megnézhessem, hogyan viselkedne a címszereplő karaktere. A személyes történetbe csomagolt fikciós részeket élveztem a legjobban, így került nagyapám például a miskolci lövészdandárhoz, a svájci részecskegyorsítóba, így nyitott éttermet Santiago de Chilében vagy mászkált az Amazonas menti őserdőkben.

– Miért fontos a nagyapa figurája? Mit láttál meg a történetében, ami miatt elkezdtél foglalkozni ezzel a szöveggel?

– A hiányát. És a hiányában a saját hiányaimat. Pont azért, mert szinte semmit nem tudok róla, lehetett bárki. Lehettem akár én is. Az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet elmesélni úgy egy történetet, hogy nem tudunk a történetről semmit, úgy, hogy igazából nincs is történet. Hogy lehet-e a történet hiánya a történet maga.

– A könyv elbeszélője régi fényképekből, elhasznált személyes tárgyakból, családi sztorikból szedegeti össze mindazt az ismeretet, amelyet egy olyan emberről lehet tudni, akit lényegében senki sem ismert. Mindaz, ami a könyvben ezzel az ismeretanyaggal történik, inkább már egy emlékezéskísérletre hasonlít, mintsem egy életút megrajzolására.

– A családregény formája érdekelt nagyon, de nem a szokásos generációkon átívelő, Száz év magány vagy Buddenbrook ház típusú könyvet akartam írni. Azt már megírták sokan. Az foglalkoztatott, hogy a sok különböző emlék, a fényképek, a tárgyak, a családi anekdoták, tehát a sok-sok töredék, ami egy ember után marad, mennyiben állítható sorrendbe, és ha sorrendbe állítjuk, milyen történet sejlik elő mögülük. Ezért választottam kerettörténetnek a régi fotókat, tárgyakat, iratokat tartalmazó dobozban való turkálást. Így maga az emlékezés aktusa fogja egybe a sok apró epizódot, a töredékesség teremti meg a szöveg egységét. Ez lett a regény legfontosabb szervező ereje.

– Túlzás azt mondanom, hogy a szövegnek van egy olyan attitűdje, ami alapvetően a detektívregények sajátja? A Nagyapám gyakorlatilag egy nyomozás történetét tárja fel.

– Emlékszem, a könyv írása közben egy ponton kénytelen voltam olyan módszert választani az íráshoz, amilyent a filmbéli nyomozóktól láthatunk. A ruhásszekrény ajtaját teleragasztottam színes cetlikkel, mindegyik egy-egy epizódot jelölt, és ezeket összekötöttem cérnákkal, színes fonalakkal. De azért erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Nagyapám egy krimi. Ugyanakkor több olyan elem is megtalálható benne, amelyek miatt értelemszerűen párhuzamba állítható a detektívtörténetekkel. Önmagában már az is nyomozást követel, hogy szeretném kideríteni, milyen ember is lehetett a nagyapám, akit senki nem ismert. Vagy az, hogy a dobozból előkerülő svájci bicska, a képeslap, vagy éppen egy gombfoci készlet milyen történeteket hordoz magában, miért lehetettek ezek a tárgyak annyira fontosak, hogy tulajdonosuk nyolcvannégy éven keresztül megőrizte őket. És még ott van a rejtélyek szerepe a könyvben. A legnagyobb megválaszolatlan kérdés, amelynek valóság alapja is van, az a családi tragédia, ami végighúzódik az egész könyvön, ez tényleg nyomozót kívánt volna. Mivel a korabeli nyomozóhatóság eltusolta az ügyet, regénybeli nagyapámmal többféle megoldást is találtunk rá.

– A nagyapa Bridget Jones filmeket néz, Norah Jones dalokat hallgat, vagy éppen a telefonjára letölt egy regényt. Elsőre szokatlan, ahogy az elbeszélői nézőpontokat egybemosod. Arra lettem figyelmes, hogy olvasóként folyton azután nyomozok, vajon hol érem tetten, amikor az elbeszélő belehelyezkedik a nagyapa szerepébe.

– Azt mondtad az előbb, hogy inkább emlékezéskísérlet a könyv. Valóban az, a kérdés csak az, hogy kinek az emlékeiről beszélünk? Objektív emlékezés nem létezhet. Felejtünk, hozzáteszünk, elbagatellizálunk dolgokat, mikor éppen mi áll „érdekünkben”, mitől lesz jobb, könnyebb nekünk. De ilyen az is, amikor valaki egy történetet mesél, azt gyakran kiszínezi, kiegészíti, „felturbózza” a saját emlékeivel. Például nehezen tudjuk elképzelni azt a világot, amikor még nem volt televízió. Vajon mit csinálhattak mondjuk száz évvel ezelőtt az emberek vasárnap délután? Kellett legyen valahol a háttérben egy tévékészülék, csak így tudjuk elképzelni. Ezért jelennek meg a szövegben is rendszeresen az oda nem illő dolgok. Ugyanakkor persze ez az anakronizmus, ízlésesen adagolva, rendkívül jó humorforrás is lehet. Remélem, nem csak én éreztem annak.

– Én úgy látom, a Nagyapám néhány emlékmorzsából elképzelt életképet gyűjt egybe. Ezek a szövegek önálló prózai műként is megállják a helyüket. Te inkább regényként tekintesz a könyvedre?

– A buszon munkába menet inkább novelláskötet, hétvégén a nyugágyban az almafa alatt inkább regény. Attól is függ, ki hogyan olvassa. A könyv első verziójában még nem időrendben helyeztem el az egyes epizódokat, véletlenszerűen követték egymást. Nem szerettem így a szöveget, ezért a születéstől, pontosabban a fogantatástól nagyapám haláláig egy nagy ívbe helyeztem el az egyes történeteket. Szóval én inkább regényként tekintek a Nagyapámra. És így talán az olvasók is jobban fogják szeretni.

– Mit látsz most, az első kötet után mi következhet?

Foglalkoztat a gondolat, hogy a nagyanyámról is lehetne írni egy könyvet, ami szintén a családregény műfajának újraértelmezése lenne. Bár még csak ötletként létezik a fejemben, közösségi alkotású könyvnek képzelem el (bármit is jelentsen ez). Egyetlen egy történetbe dolgoznám össze a saját emlékeimet az ismerőseimtől, illetve a közösségi oldalakon számomra ismeretlenektől kapott nagyanya történeteket. De van egy krimi tervem is, ebből már közel ötven oldalt meg is írtam. Ebben a Nagyapámhoz hasonlóan a történet elmesélhetőségét járnám körül. Emellett saját szórakoztatásomra elkezdtem átírni a magyar kultúrkincs mondáit blogbejegyzések stílusában. Mivel a visszajelzések jók, úgy tűnik, ezt nem csak én találom szórakoztatónak, lehet, hogy ez is megérne egy kötetet.

Jeges-Varga Ferenc

Halmai Róbert: Nagyapám
Napkút Kiadó, 168 oldal, 2490 Ft

Margó Fesztivál 2019. október 13. vasárnap
13:30 Kazamata színpad - Várkert Bazár
Halmai Róbert: Nagyapám, Novics János: Hózentróger
Két első kötetes szerző két személyes könyvvel.
A szerzőkkel Veiszer Alinda beszélget