Nehogy túltengjen a lélek – interjú Keresztury Tiborral
Hományi Péter - 2012.12.27.
Nemrég jelent meg Keresztury Tibor A készlet erejéig c. kötete a Magvető Kiadónál, melyben a szerző nemcsak új írásokat adott közre, hanem korábbi könyveinek anyagából is válogat. A íróval és szerkesztővel az Írók Boltjában beszélgettünk az új kötetéről.
Jelent már meg tanulmányköteted, monográfiád, interjúkat, tárcáidat, publicisztikai írásokat tartalmazó könyved. A számos műfaj közt, melyben alkotsz, van-e olyan, amelyik számodra a többinél fontosabb, vagy mindegyikre ugyanúgy tekintesz?
Keresztury Tibor: Hierarchiát nem látok köztük: egyszerűen eltolódtak az évek során az arányok bennem. Húsz év intenzív kritikusi tevékenysége után egy ideje lényegesen jobban érdekel a kispróza, a tárca és a novella határterületeinek feltérképezése. Íróként is izgalmasabb kihívást nyújt, mint az értekező próza, nem beszélve arról, hogy aktuális életproblémáim megválaszolását illetően lényegesen nagyobb segítséget jelent.
Nemrég ünnepelted ötvenedik születésnapod, A készlet erejéig c. könyv pedig eddigi életműved szépprózai ágának javát gyűjtötte egybe. Dolgozott benned a kötet összeállítása kapcsán az összegzés szándéka, vagy véletlenek összjátéka eredményeképp jelent meg pont most a könyv?
KT: Mint minden válogatott, gyűjteményes kötet, ez is az összegzés, a vissza- és előretekintés szándékával született, természetesen. Egy ötvenéves ürge belenéz élete tükrébe az eddigi legfontosabbnak vélt szövegein át. Kivételes adománya életemnek, hogy a kiadóm erre lehetőséget adott.
A korábban megjelent szövegek változatlanul kerültek be a kötetbe, vagy újraolvastad, átírtad őket?
KT: Újraolvastam és legfőképpen -- drasztikusan megrostálva – újrarendeztem őket. Reményeim szerint így megrajzol egy összefüggő ívet a kötet, s az írásokban szereplő figura élettörténetén, meghatározó helyszínein át Magyarország állapotáról is látleletet ad, a hatvanas évektől máig. Belenyúlni az egyes írásokba nem akartam – kihagytam inkább az egészet, ha bajom volt vele, mintsem hogy kozmetikázzam egykori önmagam.
A korábbiak mellett számos új írás is akad a kötetben. Hogy látod, ezek új irányt mutatnak, vagy pedig a korábbi szövegeiddel állnak szoros kapcsolatban, és azokkal szerves egységet alkotnak?
KT: Az elmúlt években keletkezett írásaim közül szigorúan csak azokat vettem fel ebbe a könyvbe, melyek a korábbiakkal erős stiláris, hangnembeli és tematikus kapcsolódást mutatnak. A Reményfutam (Magyar Narancs, 2000) korai darabjaihoz képest így is látszik persze – remélem legalábbis -- a hangsúlyos elmozdulás.
Kis műfajokban alkottál eddig. Nem vonz a nagy ívű történetek elbeszélése, elbeszélhetősége? Nem érzed túl szűknek a tárca nyújtotta lehetőségeket? Voltak-e, vannak-e regényterveid, vagy éppen alkatodhoz és a korszakhoz inkább megfelelőnek találod a rövid szövegeket?
KT: Az a helyzet, hogy engem szerzőként nem nagyon vonz a fikció, elképzelt alakok, történetek kitalálása. Amit én csinálok, az minden esetben valami konkrét élményből, tapasztalatból, látványból, élethelyzetből indul ki, s ezen a bázison lesz elemelve a direkt önéletrajziságtól. Erre a tárcanovella általam művelt válfaja egyelőre ideális terep – s az olvasói reakciók, s a mostani könyvem sikere visszaigazolja ezt. Nincs bennem kényszeres hajsza a regény iránt.
Különlegessége szövegeidnek, hogy hősei gyakran perifériára szorultak, elesettek. Miért fontosak számodra ők? Az empátiát, mellyel feléjük fordulsz, szeretetteljes kíméletlenség jellemzi? Honnan a szeretet és miért a kíméletlenség?
KT: A szeretet a szívből, a kíméletlenség meg abból táplálkozik, hogy folyamatosan figyelni kell magam, nehogy túltengjen a lélek, a depresszió, a szorongás, a nyafogás. Elsősorban magammal vagyok tehát kíméletlen – a hőseim csak ezután jönnek. Az a miskolci lumpenvilág, amelynek a közegében felnőttem, egyszerre volt szívszorító, brutálisan őszinte és röhejes. Ezek az avasi emberek a kiszolgáltatottságot, a teljes nincstelenséget és elesettséget a világ termeszétesebb módján, kétségbeesés nélkül élték meg. Sokat lehetett tanulni tőlük, nem beszélve arról, hogy nem volt unalmas az élet: állandóan folyt a vér, vagy dőlt-borult, mulatott a kompánia.
Hogyan alakítottad ki ezt a megfigyelő pozícióját, és hogyan igazítottad hozzá az elbeszélői hangot? Nekem úgy tűnt, hogy az első írásokban még egészen messziről figyelt, és az új kötet második negyedétől válik egyre hangsúlyosabbá?
KT: Irásaim tétje éppen ez: hogyan lehet egyszerre, párhuzamosan megőrizni a személyesség hitelét és az objektív, önreflexív, esetenként kegyetlen, máskor ironikus megfigyelői pozíciót. Beleadni testet-lelket, kitenni a placcra magam, s közben eltartani a hőst a közvetlen életrajziságtól. Teremteni egy alakot, aki kísértetiesen emlékeztet a szerzőre, az írások egyik szereplőjére, de mégsem azonos vele.
Szerkesztőként nap mint nap találkozol friss írásokkal, szépirodalmi művekkel, magad is ajánlasz könyveket (http://www.litera.hu/media/most-szolunk-keresztury-tibor-toth-erzsebet-koteterol/3), válogatsz verseket (http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-csukas-istvan-elfustoltem-otven-nyarat), interjúkat készítesz (http://www.litera.hu/hirek/en-nem-akarom-megismerni-onmagamat), ujjadat rajta tartod az élő irodalom ütőerén. Ezek a szövegek, találkozások mennyiben inspirálnak, hatnak rád? Engeded, hogy az így szerzett élmények beszüremkedjenek munkáidba vagy épp ellenkezőleg, inkább próbálod magadtól távol tartani a külső hatásokat?
KT: Az utóbbi. Bármennyire is megérint olvasóként és szerkesztőként egy szöveg, íróként el kell magamtól távolítani, hogy ne hassanak bénítólag a tárcanovella olyan kortárs klasszikusai, mint Tar Sándor vagy Bodor Ádám.
Hományi Péter
Fotó: Szilágyi Lenke
Keresztury Tibor: A készlet erejéig
Magvető Könyvkiadó, 400 oldal, 3490 Ft