Régóta keresi saját hangját a most meseíróként is bemutatkozó Farkasházi Réka. Előbb színészként dolgozott, majd a széplelkű szappanoperasztár köntöséből kibújva a Tintanyúl zenekar énekeseként hódította meg az óvodások és kisiskolások szívét. Ösztönös érzéke van a gyerekekhez; küldetésének tartja, hogy a jövő nemzedék nap mint nap jól megírt kortárs szövegeket és igényes dallamokat hallgathasson. Törekvése elismerése volt a Tintanyúl zenekarral elnyert két Fonogram-díj. Küzdelmes utat bejárva, belső indíttatásból ért el a prózaíráshoz, s szívvel-lélekkel alkotta meg Életmesék című, első mesekönyvét.

– Mi volt előbb az életében? A vers vagy a zene? Az előadás vagy az írás? Első gyermeke születése után nem sokkal jelent meg az első gyereklemeze, Kukorelly Endre megzenésített verseivel.

– Édesapám vérbeli népművelő, gyermekkoromban Cegléden az összes ünnepi gyermekműsornak ő volt a főszervezője. Akkor jött divatba a megzenésített vers, feltűnt a Kaláka, a Sebő, Cseh Tamás, de édesapám maga is szívesen zenésített meg verseket. Kiskoromtól fogva rendszeresen felléptem különböző rendezvényeken, szavaltam és énekeltem, az irodalom bűvöletében éltem. Zenei általánosba jártam, 11 évig zongoráztam, majd a gimnáziumi kórussal bejártam a világot. A zene és a vers tehát mindig jelen volt az életemben. Másfelől nagyon szeretem a gyerekeket és ők is szeretnek engem - ezért lettem drámapedagógus és ezért alapítottuk meg a Tintanyúl zenekart – gyerekeknek.

– Ránézésre is feltűnő, mennyire egymásra talált kép, szöveg és dal az Életmesék című családi albumban.  Szimonidesz Hajnalka illusztrátorral már korábbi kötetben is együttműködtek.

– 2017-ben, az Igazi karácsony című mesekönyv megjelenésénél már volt dolgunk egymással. A meséket akkor még nem én írtam, hanem Boldizsár Ildikó, én a Tintanyúl zenekarral a könyvhöz kapcsolódó CD-t készítettem el. Most, amikor vettem a bátorságot, hogy magam meséljem el a saját történeteimet, egyértelmű volt számomra, hogy Hajnalkát kérjem fel illusztrátornak. Olyan érzékenységgel nyúl a témákhoz, olyan finom lelke van, amilyenre én is vágyom – ebben hasonlítunk egymásra. Nem véletlen, hogy neki mutattam meg először a készülő meséket. Mert nagyon izgultam, és szemérmesen rejtegettem őket, még a férjemnek, Sárközy Bencének sem adtam oda elolvasásra – aki erősen szakmabeli, a Libri Kiadói Csoport egyik társtulajdonosa. Hajnalka pedig örült, hogy efféle szövegekkel dolgozhat, amelyekben a hétköznapi, olykor szívfacsaró jelenetek mellett humor is akad. Amikor először megláttam a mesékhez készülő rajzokat, az életre kelt mesealakokat – szó szerint elsírtam magam. Noha semmit nem beszéltünk meg előre, egyes figurák annyira egyeztek az elképzeléseimmel, mintha az én fejemből pattantak volna ki!

– Mi motiválta abban, hogy a CD formájában megjelenő zenei anyagon kívül a meséket is Ön "adja elő", vagyis írja meg?

– Voltak történetek a fejemben, miközben gyülekeztek a családról szóló dalok a CD-hez. Többször egyeztettem egy neves meseíróval, de valahogy nem tudtam neki átadni, hogy miről és hogyan szóljanak a mesék. Majd egy reggel arra ébredtem, hogy nekem kellene ezeket a meséket megírnom.  Megkönnyebbültem és meg is ijedtem, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Minden mesét egy-egy dal inspirált, de szándékosan nem a dalokat akartam elmagyarázni a mesékben. A dalok között akad megzenésített vers, de zömük a zenekar saját szerzeménye.

– Említette, mennyire izgult azon, hogyan fogadják majd az olvasók a debütáló meseírót, jóllehet több száz előadáson van már túl a Tintanyúl Zenekarral, amellyel saját szövegeket és megzenésített verseket adnak elő.

– Régóta éreztem magamban a képességet arra, hogy mesét írjak, csak a bátorság hiányzott. Egyrészt nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni a férjemet, aki a mai magyar irodalom legnagyobbjaival dolgozik együtt, másrészt igen magasra tettem magam számára is a mércét. Azt szoktam mondani, hogy nem íróként írtam ezt a könyvet, hanem anyukaként. Így talán még jobban meg tudom szólítani azokat a szülőket, akik szeretnének mesélni a gyerekeiknek, de valamiért nem tudnak. Nemcsak a felolvasásra gondolok persze, hanem az igazi én-mesékre, amiket a gyerekek annyira szeretnek, és amire szükségük is van. Szakmailag nagy segítségemre volt az apósom, aki gyermekpszichológus, és olyan kényes témákban is tudott tanácsot adni, mint a válás vagy az örökbefogadás megjelenítése. Szerettem volna ugyanis olyannak láttatni a világot, amilyen, anélkül, hogy túlságosan felzaklatnám vele az érintetteket. Azt is el akartam kerülni, hogy egy idilli, nem létező álomvilágot ábrázoljak. Ezzel csak azt értem volna el, hogy a mesét olvasó szülő és kisgyerek egyaránt frusztrálódik. Másrészt szerettem volna beszélgetésre inspirálni a gyerekeket és a szülőket, hogy bizonyos témákat otthon tovább gondoljanak. Az utolsó mesét például úgy írtam meg, hogy könnyen folytatható legyen, és ehhez született meg dalban egy gyönyörű Altató.

– Ezek az én-mesék hétköznapi élethelyzeteket dolgoznak fel, magyaráznak meg, beszélnek ki, fontos témákat érintve, ám mindenféle didaktikusság nélkül.

– Véleményem szerint nélkülözhetetlen, hogy a gyerekek ki- és megbeszélhessék valakivel az aznap történt eseményeket, és a személyes mesék különösen sokat segíthetnek ebben. A mai ingergazdag környezetben, ha lehet, még a korábbinál is fontosabb, hogy az esti rituálé része legyen a meseolvasás és a lélek megnyugtatása. Szeretnék arra biztatni mindenkit, hogy "együtt mesélős" könyvként forgassa ezt a családi albumot. Hiszek abban, hogy a jól megírt mese, a hitelesen előadott zene és a közös beszélgetés neveli ki majd a következő nemzedék igényes zenehallgatóit és olvasóit.

Szénási Zsófia

Farkasházi Réka: Életmesék
Helikon Kiadó, 104 o., 4999 Ft