Adott két történet - ez viszonylag egyszerű állítás, és ahogy ezeket a szavakat leírom, mindenkinek pontos elképzelése van arról, mit is jelentenek. Felsejlik előttünk egy cselekmény, mely egyik pontból kijelölhetően a másikba tart, fő és mellékszereplők; minden, ami egy klasszikus narratíva kelléke. Ezt mind azonnal el is felejthetjük, ugyanis Ali Smith regényét, a Hogy lehetnél mindkettőt nem lehet ilyen szemmel nézni.

A regény már 2014-es megjelenésekor is nagy port kavart, akkorát, hogy azzal még egy Booker-díj jelölést is kiérdemelt - azt végül nem nyerte el, ám a méltán rangos Baileys-díjat igen. A Hogy lehetnél mindkettő valóban két történetet mesél el: az egyik oldalon Francesco del Cossa, a reneszánsz festőét, a másikon pedig George-ét, egy cambridge-i kamaszét. A bonyodalmak azonban már akkor elkezdődnek, amikor a gyanútlan olvasó kezébe veszi a kötetet a könyvesboltban, ugyanis kétféle példány létezik: az egyik Francesco, a másik pedig George történetével kezdődik. Bár maga a ‘kezdődik’ szó is problémás, lévén mindkét rész előtt az egyes szám díszeleg, és csupán két piktogram különbözteti meg őket - egy kocsányon lógó szempár illetve egy biztonsági kamera képe. Ebből is kiviláglik, Ali Smith mennyire kitolja az elbeszélés kereteit, térben és időben egyaránt.

Francesco szelleme élet és halál között ragadva festménye mellett “lebeg” egy mai, londoni múzeum kiállítótermében, és a maga középkori tudásával és életszemléletével veszi szemügyre a látogatókat, köztük az éppen az ő képét figyelő George-ot is. Ahogy kezdetben Francesco tudata, úgy maga a szöveg is erősen fragmentált és költői, visszaemlékezésekkel teletűzdelve, amelyek lehetnek konkrét, kidolgozott események vagy csak fel-felvillanó képek, de akár szavak is. Francescót, aki egyébként valós történelmi alak volt, megbízzák a ferrarai palazzo hatalmas freskójának elkészítésével (a palotát az unalom elűzésére építették, és ha valakinek erről Kubla kán jut eszébe, az valószínűleg nem véletlen), és ezek a pikareszk kalandok, melyekben vele együtt részt veszünk, mind helyet kapnak a freskón, ami így szinte az egész regényrész képi lenyomatává válik.

George átlagos kamasznak tűnik, de valójában minden, csak nem az. Kivételesen intelligens és kivételesen szomorú - nemrég vesztette ugyanis el édesanyját, ráadásul egy olyan banális ok miatt, mint egy közönséges antibiotikumra adott allergiás reakció, és még nem dolgozta fel a traumát. Hogy lehet az, hogy az anyja eddig elfoglalt egy bizonyos helyet a világból, most már pedig nem? - teszi fel magának a kérdést. Apja sem birkózik meg könnyebben a tragédiával, így George-ra marad az a feladat is, hogy kisöccsének, Henrynek segítsen ezt az időszakot átvészelni. Nem könnyű feladat ez, pláne, hogy George-nak erős a gyanúja, miszerint édesanyját megfigyelte a titkosszolgálat bizonyos politikai akciói miatt, és ettől a gondolattól nem tud szabadulni. Ráadásul a saját szexualitását is még csak most kezdi felfedezni…

Ha ezután azt gondolnánk, hogy a két történet nem sok ponton érintkezik, azt bizony joggal tennénk. Ali Smith azonban olyan átívelő témákat és motívumokat rejt el a szövegben, melyek menthetetlenül összekapcsolják a kettőt, így invitálva egyfajta irodalmi kirakósra az olvasót. A legnyilvánvalóbb kapcsolódási pont az, amikor George és anyja nem sokkal annak halála előtt meglátogatták a ferrarai palotát, mivel az anyja meglátta a freskó képét egy újságban, és annyira lenyűgözte őt, hogy rögvest odautazott a két gyerekkel. A freskón az egyik alak George-ra hasonlít, veszik észre, “Férfi vagy nő?” - tanakodnak, “Férfi is, nő is, mindkettő” - mondja végül az anyja, és ez egy újabb darab a kirakósban; George ugyanis megtévesztő neve ellenére valójában lány, Georgia, a Georgie Girl c. dal után - de valószínűleg nem véletlen a George Sand-konnotáció sem. Ahogy az sem, hogy az anyja neve Carol Martineau, ami a 19. századi nőjogi aktivista, Harriet Martineau nevét idézi meg. Nem véletlen az sem, hogy maga Francesco is, megtévesztő neve ellenére nő, aki azért kényszerül arra - téglakészítő apja éleslátásának köszönhetően -, hogy leszorítsa mellét és férfinak adja ki magát, hogy festőnek tanulhasson. A nemek közötti határok elkenése, a művészet szinte mindent elsöpörni képes ereje, illetve a holtak és élők közötti határ elmosódása mind olyan témák, amelyek mindkét szövegrész erőteljesen átszövik.

Ali Smith célja a létezésünket meghatározónak látszó bináris koncepciók feloldása. Miért gondolkodnánk kizárólag igenben és nemben, feketében és fehérben, férfiban és nőben, miért kellene egy történetnek jól behatárolhatóan A-ból B-be tartania? És vajon a múlt részletei nem lehetnek valamiképp még mindig jelen? “A dolgok csak úgy elmúlnak? Ami megtörtént, nem létezik, vagy abbahagyja a létezést, csak mert mi nem látjuk, hogy az orrunk előtt történik?” teszi fel a kérdést George anyja, és ezek a kérdések később George gyászában is visszaköszönnek.

Az én példányom Francesco történetével kezdődött, és ez nyilvánvalóan befolyásolta a befogadást, az a szövegrész ugyanis jóval töredékesebb a másiknál, és míg George törtenetéből többet is megtudunk Francescóról, fordítva azonban nincs így - így talán megkönnyíti az értelmezést, ha az ember George-al találkozik először. Így is azt gondolom azonban, hogy egy nagyon komplex, izgalmas irodalmi alkotást tarthatunk kezünkben, Ali Smith pedig méltán róhatja fel nevét a legnagyobbak közé.

És ha azt hittük volna, hogy itt vége az izgalmaknak - az egyik jelenetben George és barátnője azt az iskolai feladatot kapják az empátia kapcsán, hogy képzeljék magukat valaki helyébe, és ők Francescót választják, ám úgy, mintha a mai világba csöppenne. Ismerősen hangzik? Lehetséges talán, hogy amit olvastunk, az valójában csupán a lányok fantáziájának szüleménye? Ezt, ahogyan Ali Smith, jómagam is az olvasó saját döntésére bízom.

Bráder Edina

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő
Magvető Kiadó, 360 oldal, 3999 Ft