Mindszenty bíboros amerikai menedéke – Az elbeszélt történelem kincsei

Írásomnak már a legelején kissé irigykedve jelzem, hogy az elmúlt három év során a szerző sajátos, szinte bennfentes helyzetben volt, mivel levelezése során interjúkat készíthetett három olyan – korábban Budapesten szolgált – idős amerikai diplomatával, akik személyes emlékekkel rendelkeznek Mindszenty bíboros menedékére vonatkozóan. Ennek a különleges kapcsolatnak köszönhető, hogy a ma olvasója megtekintheti például az első amerikai nagykövet, Martin Hillenbrand megbízólevele 1967. október 30-i átadásának ceremóniájáról készült fényképeket. Ezt a három eredeti nagykövetségi fotót – amelyeket Patrick Flood (1939–) annak idején a szüleinek küldött haza – a volt konzul bocsátotta a szerző rendelkezésére. A kötet ezen kívül külön fejezetekben foglalkozik Mindszentynek az 1958-as pápaválasztásra tervezett sikertelen kiutaztatásával, az 1969-ben a különböző leveleknek és képeslapoknak éppen a fiatal Flood által elvégzett selejtezésével, a majd 15 évre nyúló menedék mindennapjaival és azok mulatságos epizódjaival.

Azonban a legizgalmasabb és kétségtelenül egyben a legértékesebb a II. fejezet, amely – az ismert források újraértelmezésével és számos új forrás elsőként történő bemutatásával – felállítja az 1956. november 4-én kezdődött amerikai menedék megkérésének és megvalósításának új, kétcsatornás elméletét. A szerző, miközben egyetért Balogh Margit professzorral abban, hogy a menedéket a Parlamentben tartózkodó Tildy-család kezdeményezhette, komoly erőfeszítést tesz olyan hipotézis felállítására, amely kellő magyarázatot kínálhat arra, hogy kinek a közvetítésével (a szerző az emigráns Szegedy-Maszák Aladár szerepét feltételezi) és pontosan milyen úton kérhették meg Eisenhower elnöktől a menedéket. Ezt a folyamatot nevezi Deák az első csatornának, amely egészen addig tartott, amíg a bíboros – a menedék biztos tudatában – reggel 7.55-kor be nem kopogott a Szabadság téri épület kapuján. A megérkezése nyitotta meg – az eredeti szándékoktól eltérően – a második csatornát, amely az érintettek sikeres konspirációjának eredményeként a későbbiekben az egyetlen ismert és széles körben elfogadott verzióvá vált. Ez utóbbi szerint a reggel hét órakor a Várbeli palotájába készülődő és a Parlament előtt a gépkocsijára hiába várakozó Mindszentyben akkor és csak ott vetődött fel a menedék ötlete, és azt csupán a követségre történt megérkezését követően – viszont feltűnően gyorsan – kapta meg. Az amerikaiakat pedig állítólag azért választotta, mert ők voltak a legközelebb a Parlamenthez.

Ezzel szemben állítja a szerző, hogy Tildyéké volt a kezdeményezés. Mégpedig órákkal korábban és egy máig ismeretlen közvetítő útján, aki aztán a State Departmentben közbenjárt, és a tárca el is érte a végül pozitív döntést meghozó – és a szuezi válság miatt éppen éjszakázó – Eisenhower elnököt. Amennyiben így történt, a valós időben zajló eseményeket a tényleges aktorok a későbbiekben igencsak eredményesen tartották titokban. Olyan sikeresen, hogy azt a későbbiekben még a magyar állambiztonság sem tudta felfedni. Deák megállapítása szerint a feltálalt „SZTORI” ilyen módon ügyesen elleplezte a „VALÓSÁGOT”. A magam részéről a szerző – aki maga is szolgált diplomataként – azon feltételezését, hogy Edward Wailes kinevezett követ a bíboros megérkezését követően a túlzottan sok illetéktelen szemtanú előtt talpraesetten taktikázott, sőt ködösített, mindenképpen el tudom fogadni, de a kétcsatornás elméletben is nem kevés fantáziát látok.

A kötet nem kevesebb, mint 903 lábjegyzetében felsorakoznak azok a kevésbé prominens személyek is, akik a bíboros menedékével kapcsolatban valamilyen saját vagy továbbhagyományozott emlékekkel – akár töredékekkel – rendelkeznek. Ez igencsak méltányos, hiszen nem mindenki szolgált nagykövetként, követként vagy éppen ideiglenes ügyvivőként Budapesten, illetve a szomszédos fővárosokban, vagy éppen Washingtonban, azaz olyan személyként, akinek az emlékirataira az utókor joggal tart igényt. A lábjegyzetek továbbá – igen következetesen – igazítják helyre a nyilatkozók által pontatlanul felidézett adatokat, például azt, hogy a magyar főpap valójában nem politikai menedékjogot, hanem – az életét és testi épségét veszélyeztethető helyzet okán – humanitárius alapú menedéket kapott. A gazdag Függeléket és az amerikai rövidítések feloldását nemcsak az átlagolvasók, hanem a Mindszenty-búvárok számára is igen hasznosnak vélem. A szövegek áttanulmányozása során viszont két következetlenségre is rábukkantam: miközben a Bevezetés hét, kronologikus sorrendbe szedett témáról beszél, a könyvben valójában kilenc fejezet szerepel, illetve a Képjegyzék elmulasztja az oldalszámok feltüntetését.

A fenti munka kiváló kiegészítése Deák András Miklós – Somorjai Ádám OSB – Zinner Tibor: Menedékben – Amerikai diplomaták Mindszenty bíborosról 1957–1970 (Magyar Napló Kiadó, 2019) című kötetének. Kiegészítése, de egyben folytatása is, mivel az utóbbiban feldolgozott amerikai diplomáciai iratok szerzőinek egy jelentékeny része interjúztatott forrásként jelenik meg az új kötetben. Ez igencsak értékes forrásanyag a bíboros menedékkérésének és megadásának máig tisztázatlan körülményeit illetően. Olyan anyag, amely egyúttal lehetőséget nyújt a szakirodalom által sokszorosan feldolgozott korábbi források újraértelmezésére is. Ugyanakkor felettébb sajnálatos, hogy miközben az évek során számos elbeszélő történelmi interjú és emlékirat született, de konkrétan a bíboros menedékével, illetve a budapesti szolgálati idejük alatt szerzett élményeikkel kapcsolatban nem lelhető fel olyan forrás, amely teljes mértékben ezt a kényes témát venné górcső alá. Ennek megértéséhez azonban azt is tudnunk szükséges, hogy az interjúalanyoknak olyan nyilatkozatot kell aláírniuk, hogy a beszélgetések során nem tárnak fel minősített információt. Ebből adódott az a kényszer, hogy az olvasók számára legizgalmasabb kérdésben a szerzőnek különböző információdarabkákból kellett egy új kép összeállításával megpróbálkoznia.

Deák a forrásokon keresztül jól érzékelteti, hogy az országot és az amerikai követséget (legation) jellemző kaotikus helyzetben a képviselet földszintjén oltalomban tartózkodók számára csak az tűnt lényegesnek, hogy a bíboros épségben megérkezett és megkapta a minden szereplő által ideiglenesnek gondolt menedéket. A szerző azt is kiemelt kérdésként kezeli, hogyan viselkedett a frissen kinevezett amerikai követ, Edward Wailes, amikor Mindszenty József megjelent a képviselet kapujában, de boncolgatja még azt a kérdést is, vajon Eisenhower elnök az 1956-os magyar forradalom alatt tanúsított passzivitása miatt segített-e a bíboroson. Deák András – a kutatásait összegezve – igen hasznosan arra is kísérletet tesz, hogy táblázatba foglalva bemutassa a november-4-i kora reggeli események vélhető időbeli sorrendjét.

Kiknek ajánlom ezt az „elbeszélő” történelemkönyvet? Mindazoknak, akiket érdekel a magyar történelem ezen időszaka, vagy éppen Mindszenty József menedékével kapcsolatban böngésznének át egy új könyvet, és végigjárnák vele azt az utat, amely 1956-ban a Parlament déli kapujától indult el és 1971-ben az amerikai követségnél fejeződött be. De ajánlom mindazon történészek számára is, akik a kötetben megszólaló forrásoktól bőséges, új információkat nyerhetnek a kutatásaikhoz.

Deák András Miklós legújabb Mindszenty-kötete ismét bebizonyította, hogy az elbeszélt történelem (Oral History) az olvasók számára temérdek kincset rejteget. Az viszont már a történész szakmára vár, hogy a menedékkérés új kétcsatornás elméletét részben vagy egészében elfogadja-e, netán új források bevonásával továbbfejleszti, avagy – szükség esetén – kiigazítja.

Végezetül pedig igencsak örvendetesnek vélem, hogy a magyar–amerikai diplomáciai kapcsolatok felvétele 100. évfordulójának évében a Mindszenty-irodalom újabb értékes kötettel gazdagodott.

Vendriczki Róbert

Deák András Miklós: Mindszenty bíboros az elbeszélt történelemben
Mindszenty bíboros követségi menedékének egyes vetületei az amerikai elbeszélt történelemben
L’Harmattan Kiadó, 224 oldal, 2990 Ft