Egy nem felemás antológia

Csak semmi pánik, uraim. Szép „gyakorlatokat” mutatnak be a férfiak is a Felemás korlát című antológiában, írhatnám, ha viccelni támadna kedvem a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság ez évi, sorrendben negyedik kötetét olvasván. A felemáskorlát, tudjuk ugye, női tornaszer. De ez a cím itt biztosan nem helyesírási hiba, nem véletlen, de hogy voltaképpen mi, azon sokáig törhetjük a fejünket. Még akkor is elég rejtélyes a dolog, ha elolvassuk azt a Rigó Béla-verset, amelyből a szerkesztők – Szepes Erika, Köves István és Gyimesi László – kiválasztották a kötet élére. S megkérték barátjukat-tagtársukat, a festő Barlai Lászlót, adna valami kiindulási pontot, művet vagy ötletet a borítóhoz. Amelyen ugye felemáskorlát látható. Tehát ha kinyitjuk és olvassuk, lapozgatjuk az antológiát, mert nem sorrendben olvassuk, találunk itt torna nyelven szólva, fellendülést, fordulatot, szökkenést, billenést stb., vagyis olyasmiket, amik ezek megfelelői az irodalomban. De egyszerűbben és tárgyszerűbben:

Szépprózát és verset. A próza lehet ‒ szigorúan véve ‒ novella vagy elbeszélés (Bene Zoltán, Benedek István Gábor, Bistey András, Dezső Anna, Frideczky Katalin, Konczek József, Köves István, Nemes László, Paládi Zsolt, Szeitz János, Szepes Erika), visszaemlékezés (Köves Hajnalka) és regényrészlet (Varga Rudolf). Jócskán eltérő terekben és más-más időkben játszódó írások ezek, tehát a kötet prózai anyaga változatos. Érdekes, hatásos, elgondolkodtató. Hirtelenjében hadd emeljem ki Köves István Transzfer című döbbenetes erejű, rövid írását. Íme az első mondata: „Már második napja északra tartva, megállás nélkül, dohogva fúrta előre magát az enyhe emelkedőn a kopott, zárt vagonokból összeláncolt szerelvény a kifosztottá csupaszodott, elárvult, végtelen mezőn, mindig csak nyílegyenesen észak felé, mintha utasaival nem is egy elérhető, emberlakta településhez igyekezne, hanem egy új, emlékeztető meridiánt akarna fölrajzolni glóbuszunknak erre a mindközönségesen csak sztyeppének nevezett, annyiszor elátkozott karéjára.” Nyomasztó kezdet, megrendítő folytatás. És eme földrajzi helytől pár ezer versztányira, az egykori Nagy Szovjetunió egyik déli csücskében megélt, kisgyerekkori élményeit idézi meg a fölfedezés örömével megajándékozó Urgencs: egzotikum és nyomorúság című írásában Köves Hajnalka. Az 50-es évek kegyetlen politikai abszurdját eleveníti föl Benedek István Gábor novellája, az Árva Vera. Szepes Erika önéletrajzi ihletésű (gyermekeinek ajánlott és kicsit esszébe hajló), keretes elbeszélése élet és művészet összefüggését, vagy talán mondhatom így is, a művészet megélésének bonyolult viszonyrendszerét ábrázolja konkrét időben, azonosítható szereplőkkel. Persze, mivel ízlések és pofonok különbözőek, ki-ki meglelheti a maga kedvencét ebben a sokszínű, kivétel nélkül hiteles, megélt és jól megírt opusok között. Van, aki a már régóta ismert, kedvelt, megkockáztatom: megszokott Bene Zoltán-i, Bistey András-i, Konczek József-i, Nemes László-i hangot keresi elsőre, és kapja is meg ebben az egyszerű, szerény kivitelű kötetben. (Semmi pánik, hölgyeim és uraim, tisztelt olvasó és kedves szerzők, lesz még egyszer szebb is: kemény táblás, elegáns, kirakatban hivalkodó! Várjuk ki!) Dezső Anna a rövidpróza mestere, Béke című kis remeke már-már idill, csakhogy a komorabb fajtából. Mondhatnák, ez ellentmondás, ilyen nincs. De igenis van! Másik novellájának (Alkalmi emlékmű) a morbiditás vagy az abszurditás a főbb vonása, döntse el ki-ki. Hogyan alkotja meg a saját pusztulását, halálát (végső soron semmivé váló emlékművét) az állástalanná, alkoholistává vált kőműves mester? Paládi Zsolt ugyancsak a morbid humort alkalmazza (A dolgok uralnak minket), amikor egy válni készülő, már nem éppen fiatal újgazdag tragédiáját írja meg. „Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa [konkrétan hazánk] felé, a határokon torlódást okozva” – így indítja Szabadságot Svájcnak! című maró szatíráját. Sajátos színfolt ezen a tarka palettán Boga Bálint Cimon és Pero című novellája, amely egy különös ókori történetet helyez át a mába, egy kiegészítő momentummal és más befejezéssel. Végül semmiképpen se hagyjuk említetlenül az idén (2017 szeptemberében 83. életévében) elhunyt tudós Szerdahelyi István (esztéta, irodalomtörténész, a Kritika és a Világirodalmi Lexikon főszerkesztője) morfondírozásnak nevezett írását, amelyhez hasonló darabok az Ezredvég folyóiratot gazdagították szinte külön műfajt alkotva (A többféle végtelentől a semmiféle végtelenig). Ebből is érdemes idézni egy gondolatot: „Nos, meg kell vallanom, e mai emberi civilizáció fejlettségével kapcsolatban igen sok erőteljesen aggodalmas gondolat tolul fel bennem, ha unokáim sorsára gondolok. Ezek sorából azonban valahogyan hiányzik az a kétely, véges-e a világmindenség, vagy végtelen. Épp elég azon töprengnem, túlélik-e a mai vadkapitalista globalizációt.” Sz. I. ezt hagyta ránk, többek között, mindenekelőtt a művein kívül: a töprengés, a morfondírozás, a gondolkodás kötelességét.

A versekről írni (ezt ugye első szóra elhiszik nekem) sokkal nehezebb. Vegyük itt is először a Társaság masszív (nem teljes) alkotógárdáját betűrendben: Ádám Tamás, Ágai Ágnes, Bak Rita, Baranyi Ferenc, Birtalan Ferenc, Boldogh Dezső, Botár Attila, Czigány György, Csokonai Attila, Dániel Mária (ő elsőrendűen festő), Debreczeny György, Dobos Éva (ő újra posztumusz szereplője az antológiának, mert a Társaság így akarja őrizni emlékét, felmutatni líráját), Egry Artúr, Gyimesi László, Kassai Franciska, Kántás Balázs, Képes Gábor, Koosán Ildikó, Lárai Eszter, Lengyel Géza, Marczinka Csaba, Németh András, Némethi Lajos, Novák Valentin, Payer Imre, Rigó Béla, Sárközi László, Szarka István, Szeder Katalin, Vadász János. Elsőként Ágai Ágnest azért emeltem ki a felsorolásból, mert általában az ő verseiben jelenik meg a legprimerebben a közéleti mondandó. Egyik itteni versének már a címe is (Ki boldog ma Magyarországon?) a jelen súlyos gondjainak számbavétele. S „persze” a legkönnyedebb, játékos formában. Baranyi elvontabban, költőibben fogalmaz: „… hisz minden sejlő rajzolat/ pulzáló évekről mesél,/ évekről, melyeknek során/ formálódott itt valami// minek létét újra létre kelt/ holtnak hitt múlt oltotta ki.” Vadász János Koldus című versében a „kisember” jogvesztettsége, nyomora, kiszolgáltatottsága jelenik meg. Példa a szociális és morális érzékenységre: „aluljáró metróbejárat vad zsivaj/ ólomszürke gomolygó vak tömeg/ megtöretett béklyós méltóságunk/ »ím itt az ember!« némán sikolt.” A Nincs bocsánat című versét így indítja: „az anya ölében a gyermekkel/ két egymást metsző utca/ kereszteződésében a piros lámpánál/ megbarnult foszlott rongyokban kéreget.” Ide sorolom Gyimesi egyszerűségével megragadóan szép Koldusdalát, utolsó két sora miatt: „A fák alatt lakik egy-egy ember/ Némi apróval tudnád segíteni.” Csokonai Attila Lemondás? című verse (melyben furcsamód egy helyütt durván megtörik a rímelés, rögtön feltűnik, mivel bokorrímről, sőt halmazrímről van szó) ugyancsak napjaink valóságát rajzolja elénk lényegében: „Szavakat sziszegek, lenyelek./ - Szerűség és - féleség enyeleg./ Vox populi: Cirkuszt, kenyeret!/ Választ sem adva – elmegyek.” Bak Rita szabadversei a történelembe ágyazott félmúltat idézik meg. Ezek azok a versek, vershelyek, amelyek közvetítés nélkül „átjönnek” az olvasónak, és „világnézetileg” méltók a Társaság névadójához.

Egyébként ki-ki a maga jól ismert lírikusi eszközeivel dolgozik, egy Gyimesi-vers, egy Birtalan-vers, egy Czigány György-vers, egy Debreczeny-vers, Ádám Tamás, Payer Imre, Szarka István azonnal felismerhető jellegzetes szavairól, képeiről, formáiról. Szeder Katalin ebben a gyűjteményben, nem kis meglepetést okozva, játékos verseivel tűnik ki. A humor amúgy nem teljesen hiányzik a kötetből. Grotextil című alkotásának részleteiben valamint (a Tréfa című versével is szereplő Ágai Ágnesnek ajánlott) Retrojában játszik a rímekkel, mulatságosra teker ki szavakat. Akár ne fogadják el a szerkesztők, kimondom: alulreprezentált a könnyed, felszabadult s felszabadító humor a kötetben, akkor is, ha a címadó Felemás korlát című alkotás (Debreczeny György összeállításában) az év másik halottjának a verseiből készült kollázs s egyben hommage ebbe a kategóriába tartozik. Rigó Béla éppen jó kedélyű (anekdotázó-sziporkázó) egyénisége, az életben és a műveiben megjelenő humora (és sokoldalú tehetsége) miatt volt a Társaság kedvelt, pótolhatatlan tagja. Debreczeny nyelvi játékai, gondolati bukfencei nagyot lendítenek az olvasó kíváncsiságának fenntartásán: „vonatkozások és kiképzett/ képzettársítások szövedékébe/ helyezi el a szövőlepkét/ szóval mindenki végzi a dolgát/ ó a majomszabású ember/ csodálatos világa/ száraz tények kedves partján.” (De talán ilyen időket élünk?!)

S ha lehet, ha szabad ma még szép versről beszélni, hát éppen az eltávozott Rigó Béla versei között találunk ilyeneket is. Meg Ágainál (Alkonydal), Baranyinál (Tranzit, Mediterraneo), Birtalannál (A csöndház ablakán túl), Czigánynál (Ajándék), Csokonainál (Apám, Négysoros, maradt), Egrynél (Éjszakai kikötő), Kassai Franciskánál (Miről szól?), Koosán Ildikónál (Metafora), Sárközi Lászlónál (Belső világ I. ) és Vadász Jánosnál (Intés egy rózsabokortól). De hát amióta a költők tudják, hogy ami szép, az nem biztosan igaz, inkább ez utóbbi zsánert részesítik előnyben, mint e kötet alkotóinak nagy része, kivált a (kis számban jelen lévő) fiatalabbak: Kántás Balázs, Képes Gábor, akik az előző antológiában igazán „ütős” és „elkötelezett” versekkel voltak jelen.

De az előbbiekkel csak azt igyekeztem alátámasztani, nem biztos, hogy ami igaz, az nem szép, és vica versa. (Talán korszerűtlen vagyok, de vállalom.)

Somogyi Kornél

Felemás korlát
A Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság antológiája 2017
Nagy Lajos Kiadó, 208 oldal, 2000 Ft