Céltalan bolyongás Dublinban

Ki merem jelenteni, hogy James Joyce műveit a legtöbben egyfajta intellektuális dacból veszik kezükbe: mivel tanulmányaink során legtöbbünkbe szorgalmasan sulykolják az Ulysses olvashatatlanságának tényét, nincs az a lelkes hallgató, aki legalább egyszer ne fogadkozott volna, hogy ő majd bizony elolvassa, sőt, érteni és élvezni is fogja. Ez legtöbbünkkel ugyan végül nem történt meg, azonban meglátva a Helikon gondozásában megjelent Stephen Hero-t, újra feltámadhat bennünk a lelkesedés.

A Stephen Hero azonban különbözik a többi Joyce-műtől: korai szövegről lévén szó, hiányoznak belőle azok a stilisztikai és formai újítások, melyek egy joyce-i szöveget igazán joyce-ivá tesznek. Ez ugyan segíti a befogadást, ennek ellenére mégis inkább egyfajta dokumentumként olvashatjuk Joyce prózaíróvá válásának útján, semmint egy önálló, kerek műként.

Joyce 1904-ben, 22 éves korában kezdett a Stephen Heron dolgozni, miután a Dana folyóirat szerkesztői visszadobták Önarckép című esszéjét, melyben saját költői eszméjét taglalta. A Stephen Hero tekinthető akár ennek részletezőbb változataként is, hiszen a „cselekmény” – már ha nevezhetjük annak –, a számunkra már az Ifjúkori önarcképből ismerős alteregó, Stephen Daedalus két egyetemi évét öleli fel. Végig kísérhetjük Stephent önnevelésének, saját írói esztétikája kialakításának állomásain, megfigyelhetjük, ahogyan küzd benne a hagyomány, illetve saját vallásos neveltetése az egyházból való kiábrándultságával szemben, míg végül megtagadja hitét. Láthatjuk, ahogy családja a viszonylagos polgári jólétből hirtelen nélkülözésbe kényszerül, foghatjuk a kezét, amikor elveszíti betegeskedő húgát, és mellette lehetünk első szerelmi csetlés-botlásainál, majd pedig csalódásánál. Mindeközben pedig szünet nélkül rójuk vele Dublin hol kihalt, hol igenis népes utcáit, különböző ivókba térünk be a sokszínű baráti társaság tagjaival, és közben szünet nélkül hallgatjuk Stephen esztétikai és művészetfilozófiai kinyilatkoztatásait – és bizony néha talán megsajnáljuk Cranly-t, a különös figyelemmel kitüntetett barátot, aki ezt éjszakáról éjszakára végighallgatja.

A szöveg töredékes – Joyce 1905-re 914 oldalt ír, melyről úgy vélte, nagyjából a felét teheti ki az elmesélendőknek. Azonban 500 oldalnak nyoma veszett, megkurtítva így mind a mű elejét, mind pedig a végét, ahol mindössze egy jegyzet olvasható, „Utazás Párizsba”, mely azt sejteti, hogy Stephen kalandjai Dublin elhagyásával folytatódtak volna. A hiányzó lapokra talán a később íródott Ifjúkori Önarckép adhat magyarázatot: Joyce valószínűleg beledolgozta őket a műbe, hiszen nincs dokumentum arról, hogy a Stephen Herót valaha is befejezte volna – valószínűleg hamarabb túlnőtt rajta, minthogy végül lezárta volna.

Mindent összevetve a Stephen Hero félbemaradt volta ellenére – bár Kappanyos András fordításának köszönhetően egy jól olvasható szöveget kap kézhez a magyar olvasó –, kifejezetten élvezetes olvasmány, még ha nem is a legkiemelkedőbb a joyce-i életmű sorában. A kritikus Thomas E. Connolly szerint akkor járunk a legjobban, ha ezt hagyjuk utoljára olvasmányaink közül, hiszen ez bizonyos háttérinformációkkal szolgál a többi kötetben olvashatókhoz.

A Stephen Heróban nemcsak azt láthatjuk, ahogy egy fiatalember korához képest meglepő érettséggel és kíméletlen éléslátással szemléli saját életét és küzdelmeit, de arra is ráébredhetünk, mennyi mindent kellett maga mögött hagynia és megtagadni ahhoz, hogy kivívhassa saját művészi szabadságát, és végül úgy állhasson előttünk, mint James Joyce.

Bráder Edina

James Joyce: Stephen Hero
Helikon Kiadó, 376 oldal, 4699 Ft