Simon Márton magyar költő, műfordító és slammer. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni már a negyedik verseskötete (Dalok a magasföldszintről, Polaroidok és Rókák esküvője), amit az eddigi legszemélyesebbként jellemeznek, és aminek verseiről Dunajcsik Mátyás azt írta, hogy „ismerős helyzet mindenkinek, aki a járvány sújtotta Föld bolygón vészelte át az utóbbi két évet.”

Nem tudok Dunajcsik kijelentésével vitatkozni, többszörösen is otthonos a kötetet olvasni. A magányosság és elszigeteltség érzése szorosan összefonódott az elmúlt másfél-két év járvánnyal átszőtt mindennapjain. Nemcsak térben alakult ki távolság ember és ember között az önkéntes, vagy kényszerű izoláció hatására, hanem a lelkekben is: nehezen értjük meg egymást, nehézkes a mesélés és annak átadása, ami bennünk van. Vagy azért mert nem is tudjuk érzéseinket, gondolatainkat szavakba önteni, nincsenek meg hozzá a mondataink, vagy azért, mert a közlés és megértés, mint olyan, nem lehetséges, „amit szó szerint mondok,/ azonnal elkezd mást jelenteni.”

„A hang a fejemben, és aki hallgatja.
Egyik sem én.
Most nagyon el tudnék mesélni akármit,
bár az egyetlen szavam ez a takaró.”

De van egy másfajta otthonosság is a versekben. Őket olvasván folyton lakásbelsőkben érzi magát az ember. Konyhákban. Fürdőkben. Szobákban. Ez a lakás nem mindig kedves és hivogató, de legalább fedél a fejünk fölött. Sokszor ténylegesen megjelennek a versekben ezek a helyiségek, lakásrészletek, néhol csak közvetetten bukkannak fel, megint máskor pedig csak a bezárt tér hol nyomasztó, hol bensőséges hangulatán szüremkednek át.

„A bezártságot megünneplendő: későn kelsz,
ennyivel kevesebb a tehetetlenség.”

Az otthonosság harmadik foka a fővárosiaknak szól. Ha létezik olyan, hogy Budapest-hangulat, akkor az Éjszaka a konyhában… verseiben ott van egy közepesen nagy város melankolikus lüktetése. Ezekbe a keretekbe ágyazódik be a múlt és a visszaemlékezés aktusa. A legtöbb versben megjelenik az elmúlás, a visszatekintés, akár úgy is, mint egy folyamatosan, több változatban újramesélt történet (Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába). Mintha a múltunk sem lenne állandó, hanem ugyanolyan dinamikusan változna, mint mi magunk. Végtére is nem vághatjuk le magunkat a múltunkról, minden egyes nap ott van mögöttünk, abból növünk kifelé, a jövő felé: „mind/aki valaha is voltál/ott áll mögötted és nézi/hogy próbálod szétcsavarni/ a kávéfőzőt”.

„Csupa olyasmit csinálni, amitől
a kedvenc szereplőid valamilyennek
tűnni szoktak, te mégis maradtál
vigasztalhatatlanul ugyanolyan.”

Mindezeken túl a versek között megpendül az egyik legégetőbb kérdés, amit a járvány felvetett: ha minden pótcselekvésünket lefejtik rólunk, mi marad nekünk? Ha a szokásos tevékenységeink nagy része megszűnik, akkor mi marad a mindennapjainkban, mi marad nekünk és bennünk? És erre a kérdésre nem válaszolhat rajtunk kívűl senki más.

„nem erre készült senki
egy gereblyét húzgálnak
lent a betonon
azt a lélegzetet
pingvinek hallgatják így
a hideget”

Vincze Dóra

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Jelenkor Kiadó, 84 oldal, 1999 Ft