Vitális költő elíziumi mezőkön

„József Attila, a pokol kénköves mélységéből indul tehát, hátán cipeli mázsás teherként az élet kataklizmáit, hogy aztán purgatóriumi tisztasággal vágtasson az elíziumi mezőkön.”
Ezt a „gyönyörű” mondatot dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila? c. kötetéből idéztem, amely csak azért nem nevezhető rosszabbnak Kéri Edit Petőfi Szibériában? c. könyvénél, mert annál rosszabbat írni egyszerűen képtelenség.
Az eset a Barguzin-szindróma megfelelője. (Szerencsére exhumálás nélkül.) A „mű” olyan rossz egyébként, hogy minden hibáját lehetetlen négy flekkben felsorolni, pláne korrigálni. Jó, hogy nem nevezi magát József Attila-kutatónak, de ez nem menti tettét. Itt bizony nem hirtelen felindulásról, hanem előre megfontolt szándékról van szó. Könyvének első fele elemista leckefelmondás a gyermek, a kamasz, majd a felnőtt József Attiláról. Kiragad eseményeket az 1936–37-es esztendőből, majd – immáron a könyv felén túl – eljut az utolsó napig, jórészt József Jolán 1940-es regényéből vett idézetekkel. Azután a saját szavaival rekonstruálja a december 3-i eseményeket, prekoncepciózusan idéz a jegyzőkönyvekből, majd a 163. oldalon vastagon szedve henceg az alcím: „Csokorba szedem, és tételesen megdöntöm az öngyilkosság verzióját:...” Hét és fél oldalon el is intézi. Nemcsak az öngyilkosságot zárja ki, hanem az idegenkezűséget is. (Nesze neked KGB!)
A megszerkesztetlen, szakmai lektor által bizonyára nem látott szöveg hemzseg a legkülönfélébb: sajtó-, helyesírási, értelemzavaró, stílus- és logikai hibáktól. Olyasvalaki kéri számon a kis, vidéki vasútállomáson felvett jegyzőkönyv nyilvánvaló és elkerülhetetlen elírásait, aki „mítoszromboló” irományában képtelen helyesen leírni a költő jól ismert író barátjának a nevét: Remenyik Zsigmond egyszer Reményi Zsigmondként, aztán kivétel nélkül Reményik Zsigmondként szerepel. Basch Lórántból pedig Loránd lesz. József Jolánnak a Cserépfalvi Kiadónál megjelent könyvéből két hosszabb idézet szól az utolsó nap, az utolsó, sorsdöntő órák eseményeiről. Összevetettem az idézetet az eredetivel, az eredmény: 36 sorban 14, illetve 33 sorban 10 hiba. Szavak, szótagok maradnak ki, vagy éppen „átalakulnak.” Mondhatnánk: csekélység.
Kérdem én, miféle nyomozó az, aki az események rekonstruálása során az északi irányt összetéveszti a délivel. Kiemelt szöveg az eredetiben: „Tehát nem a falu, hanem a part felé, déli irányba indul el!” Megjegyzés: Balatonszárszó a déli parton fekszik, ergo a faluhoz viszonyítva a part északra van. A faluban áll a Horváth-kert panzió (ma József Attila-múzeum), ahonnan a költő – szerinte – 7 óra tájban elindul a partra. Közben átmegy a vasúti átjárón. Rajz, vázlat, térkép nincs a mellékletben, de ezt azért nem nehéz elképzelni. S vajon miért megy ki este a partra? Sose fogják kitalálni! Hogy eddze magát. Aztán amikor hazafele indul, annyira siet, hogy nincs türelme kivárni, míg elmegy a tehervonat, most jön az „átbújásnak” nevezett akció, aminek során bekövetkezik a baleset. Merő fantáziálás az egész. A szerző természetesen módjával idéz a jegyzőkönyvből, a legfontosabb szemtanút persze nem „szólaltatja meg”, de az a néhány egyszerű mondat is, amelyeket a maradék tanúktól beemel könyvébe, elég, hogy képzelgésnek nevezzük elgondolását.
Ám magyarázza félre a Bak Róbertnek írt sorokat, értse úgy a Flórának írt búcsúlevelet, hogy az „csak” egy szakítólevél, az utolsó három verset valóban nem tekinthetjük bizonyítéknak kriminalisztikai értelemben, de hány öngyilkossági kísérletet kellett volna elkövetnie József Attilának ahhoz, hogy dr. G. L. ne ezt írja a költő befejezett öngyilkossága után: „8.) Nem volt szuicid (öngyilkos) hajlama.” Dr. G. L. szerint József Attila nem is volt (pszichés) beteg! Mert ő kórházi zárójelentés, megfelelő orvosi igazolás hiányában – mint kriminalista – nem tekintheti (pszichés) betegnek József Attilát. „Úgy érzem jogilag kifogástalan az az álláspontom, hogy ha József Attila betegségét semmilyen, bizonyítékként értékelhető dokumentummal (tárgyi bizonyítás) nem lehet alátámasztani, akkor nem volt beteg, és
egészséges embernek kell tekinteni mindaddig, amíg ezzel ellentétes bizonyíték nem kerül elő, aminek semmi valószínűsége nincs!” (Kiemelés az eredetiben.) Picit át kell verni az olvasót, tehát úgy hivatkozik Németh Attila könyvére (József Attila pszichiátriai betegségei), mintha a pszichiáter is cáfolná, hogy a költő beteg volt. Nos, ellenkezőleg: N. A. csupán a korábbi diagnózist cáfolja. Ő szintén az öngyilkosságot „preferálja”. (Csakúgy, mint az MSZMP KB a 60-as években! Hm. Egy kis politikai pikantéria?!)
De akkor miért írtak annyian ezzel ellentétes dolgokat? Miféle összeesküvés részese volt a testvér, a barátok csapata, az irigy és értetlen meg a többi, hirtelen lelkiismeretfurdalást érző, közvetlenül nem érdekelt kortárs? Bizony-bizony, összeesküvés-elmélet nélkül dr. G. L-nek sem megy a „bizonyítás.” A költőről a jegyzőkönyvet a vele ellenségesen szembenálló hatalom, állam, közigazgatás stb. emberei (csendőr, orvos, vasutas) vették fel, hát persze hogy hamisítottak. (Két gyereknek szájába adták a szavakat!) A sajtó pedig egy hamis hírt adott tovább és mindenki elhitte, hogy a kiváló költő öngyilkos lett, holott... Elhitték aztán irodalomtörténészek, pszichológusok és pszichiáterek is rosszul olvasták József Attila verseit, prózáját, a megtévesztett kortársak visszaemlékezései félrevezették őket. Lehetetlen felsorolni, hány ember szavahihetőségét, tisztességét vonja kétségbe a szerző.
És most nézzük, hogyan rekonstruál a kriminalista! Önkényesen beiktat egy 20–25 perces Balaton-parti sétát, és állítja, hogy a költő a part felőli oldalról próbált átbújni a vonat alatt. Arról az oldalról, amelyiken nem láthatták, mivelhogy a másikon volt. Nyomozónk tehát nem tud elszámolni az idővel. Tanút elhallgattat, irányt téveszt, kitalál olyasvalamit, aminek valószínűsége 0,00000001 %. Az sem zavarja, hogy Balogh László, az egyetlen irodalomtörténész, aki könyvében a baleset verzióját rögzíti, lélektanilag épp ellentétes megokolást kanyarít a semmibe kapaszkodó állításához. Roncsolt idegrendszerű emberről beszél – nem úgy dr. G. L., aki bátran kijelenti: 1937. december 3-án pénteken este a balatonszárszói állomás felé haladtában József Attila „Nem egyszerűen megy, szaporázza lépteit, szinte kocog, mert vitálisnak érzi magát.” Ezek után nyilván azt szeretné, ha végre átírnák már a tankönyvek megfelelő fejezetét, amelyben „lesújtó pontatlanságok garmada” található dr. G. L. szerint.
Így kezdi könyvét: „Apokaliptikus érzés József Attilával foglalkozni.” Hát ettől igazán megkímélhette volna magát, s polgártársait a „népámítástól” – mert előadásait sokan meggyőzőnek tartják!!! Ezért kellett „ideidézni hevét s nevét.” Egyébként dehogy akartam ünneprontó lenni.
CséNaivÍtész