Kertész Ákos
Az értékzavar értékrendje

Egy orvos barátnőm azt mondja, a jó ápolónő megfizethetetlen és lefizethetetlen. Olyan érték, amit nem lehet megfizetni, és nincs az a pénz, ami egy rossz ápolónőből jó ápolónőt csinálna. De hogy ki a „jó ápolónő”, az tudható. Ki a jó író? Főleg: ki dönti el? Erre nehezebb a válasz.
Én Füst Milánt mesteremnek tartom, elképesztően sokat tanultam tőle, bár Milán bácsi sosem tanított „írni”. Olvasni tanított. Arra, hogy ismerjük föl, mi a szép. Nem arra, hogy mások mint tartanak szépnek, arra, hogy nekünk mi a szép. Arra tanított, hogy nincsenek szent tehenek, hogy a művészetben nincs divat, hogy érték az, ami nekünk örömöt okoz, és nem az, amit a sznobok, a hivatalos királycsinálók kanonizálnak. Nem idézte az ismert Andersen mesét a csaló szabókról és a suszterinasról, aki el merte kiáltani magát, hogy a király meztelen, de arra tanított, ne dőljünk be csalóknak, ne higgyük el, hogy mi vagyunk a hülyék, ha nem látjuk azt, ami nincs is! Az ötvenes években, amikor még Füst Milán tanított, természetesen nem ez volt a hivatalos álláspont ez az ő véleménye volt, amit sokan osztottunk, és nem csak a tanítványai; hanem a független magyar szellemi élet nagy része.
A hivatalos álláspont persze akkor is, mint a félfasiszta múltban, mindig a magyar gondolkodásból kiirthatatlan merev feudális értékrend volt. A kanonizált étékek, a kizárásos esztétika alapján kialakult sorrend. Amikor – például – a magyar irodalmi életbe berobbant a posztmodern, leginkább az esztétáknak, kritikusoknak az a szinte kórusban hallható kijelentése hökkentett meg, hogy ezentúl már nem lehet úgy írni, mint azelőtt. Nofene! Arról sosem hallottam még (addig), hogy egy mű, egy művészi technika, irányzat érvénytelenítené az összes megelőzőt. (Amikor még most is vitatkozunk Arisztotelésszel!)
És mi a helyzet ma, amikor a posztmodern kezd kimenni a divatból, mert elenyésztek e divat társadalmi-politikai alapjai? Kiderült hogy mégsem ért véget a történelem, nagyon is folytatódik. Sajnos, mert rémisztő perspektívákkal terhes a jövő és hála istennek, mert talán a jövő mégis hordoz valamiféle kibontakozást a méhében. Nem tudni… Mindenesetre az utolsó két évtized történelme visszahelyezte jogaiba a mesét, a narrációt, és a meséből levonható erkölcsi tanulságot is. A krízis mégsem permanens állapot, átmeneti, mint az egyensúly is, annak mindennemű megbomlása, az újabb feszültség bárminemű kialakulása is, amely kiegyenlítődés felé tör. Egypólusú világ nincs. Az egy pólus maga hívja életre a másik, esetleg a harmadik pólust, a kettő (három) entitás közötti összecsapás megszüli az (ideiglenes) kiegyenlítődést: egy új minőséget.
Hogy jön ide a megfizethetetlen jó ápolónő? Úgy, hogy a kapitalista értékrend, vagyis a pénz, a piac, a kereslet-kínálat értékrendje, ami mára minden más értéket kiszorított, irodalmi, művészi értéknek is csak azt fogadhatja el, ami pénzre konvertálható. De ha még egy jó ápolónő értéke sem fejezhető ki pénzzel, hogy képzelhető el, hogy a művészi teljesítmény pénzzel lenne mérhető?!
Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz a bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban. Meg persze a botrányirodalom. A politikai vagy a szexbotrány. Ki kivel, mikor és hol, és ki a buzi, ki a leszbikus… Meg az olyan sznob divat (avantgard, nouveau roman, posztmodern, amiről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas.
Mi, szakmabeliek tudjuk, ha valaki, író, színész, rendező, zenész nincs a helyén. Tudjuk, de tehetetlenek vagyunk, nem mi döntünk, hanem a pénz. Pontosabban azok a manipulátorok, akiket a pénz birtokosai megbíznak. Hogy miért fektetnek bizonyos tőkés körök pénzt ebbe a szakmába? Mert a megtérülési ráta meglepően magas.
Azt a naivak képzelik, hogy valahol, egy sötét szerkesztőségben szemüveges esztéták és kritikusok azon tűnődnek, hogy kiből csináljunk írót. A kritikus urak legföljebb azon tűnődnek a rendelkezésükre álló adatok alapján, hogy a szakmába befektető pénzmogulok kiből akarnak írót csinálni, hogy azt aztán jól pörgő filosz dumával a mennybe vigyék. Talán színvonalasabban csinálják, mint ama cég, amelynek reklámja szerint hülye, aki nem ünnepel (vagyis lehülyézik csaknem az egész országot), de nem sokkal. Mert azt sugallják, hogy aki nem veszi észre, hogy XY zseni, az bunkó, és annak a Győzike való. Ki az, aki önként vállal ilyen minősítést?
A hamis értékrend éltetője egyrészt a kortárscsoport terrorja: senki nem szeret kilógni a sorból, mindenki olyan akar lenni, mint a többi. A másik a szellemi restség. Ha megmondják mi a jó, mi a szép, nem kell gondolkodni.