A Szent Kehely és a Szentségtelen Grál

Arthur/Artusz nagy hős volt, de hogy élt-e, nem biztos. Legalábbis a valóságos brit hadvezérnek-uralkodónak nem sok köze van a legendás lovagkirályhoz. Amire viszont mérget vehetünk: a Grál-“kutatás” tipikus New Age-jelenség. Az angol, német, francia és olasz filológusok az irodalomtörténetben már rendet tettek: a 19. és a 20. században kutatták és feldolgozták a kiterjedt témát. Lásd a Világirodalmi Lexikon megfelelő fejezetét, amely egy magyar nyelvű cikket is megad az irodalomjegyzékben. Merthogy mindebből-minderről magyarul alig olvasható valami. Jóllehet a Szent Kehely és a Grál-királyi család összes titka nagyon is divatba jött az utóbbi évtizedben. Ezt próbáljuk vázlatosan körüljárni.

A történet lényege röviden
“…egy nehezen megtalálható várban egy király titokzatos, az életet megőrző és tápláló kincset vagy edényt őriz. A király béna vagy beteg, a várat pusztaság övezi. A király csak akkor gyógyulhat meg, ha egy különösen derék lovag talál rá a várra, és látván azt, amit lát, egy bizonyos kérdést föltesz. Amennyiben nem teszi föl ezt a kérdést, minden marad a régiben, a vár eltűnik, és a lovag kezdheti elölről a keresést. Ha hosszú tévelygés és számtalan kaland után végül is sikerül ismét eljutnia a Grál várába, és immáron fölteszi a fölteendő kérdést, akkor a király meggyógyul, a vidék kizöldül, és ettől fogva ez a hős lesz a Grál őrzője.” (E. Jung – L. von Franz.)

Mi a Grál?
A Grál a legtöbb említésben edény: kehely, azaz kupa, serleg, ivótál vagy ivócsésze, amelynek anyaga lehet fa, agyag, üveg, bronz, ezüst, arany. (A valenciai katedrálisban őrzött, Grálként tisztelt kehely például három részből áll: a talp egy felfordított, ékkövekkel díszített csésze, a nyél finom ötvösmunkára vall, a talppal azonos anyagú, kornalinból, vagyis vörös színű kalcedonból készült a kehely.) Más elképzelés szerint egy (drága)kő, például smaragd, amely a teremtésnél is régebbi. A lázadó angyal, Lucifer homlokát díszítő diadémba volt belefoglalva. Amennyiben kehely, nem más, mint az az ivóedény, amelyet Jézus használt az Utolsó vacsora alkalmával, amikor a Mester és a tanítványok utoljára összegyűltek, és amelyből a bort itták. A bor Krisztus vére, a kenyér pedig az ő teste. A megszentelt bor és kenyér (ostya) az oltáriszentséget, az eucharisztia titkát jelenti. Továbbá: ebbe az edénybe fogta föl a Megfeszített vérét Arimathiai József, aki tagja volt a Szanhedrinnek, de Jézus elitélésével nem értett egyet, viszont a kivégzését nem tudta megakadályozni. Neki adták ki a holttestet, ő temetette el azt. Majd elhagyta Palesztinát, és Nagy-Britanniába ment, természetesen vitte magával a Grált…

Mit jelent maga a szó?
A Gral elnevezés a latin gradale szóból származik, aminek jelentése “edény”, “mélytányér”, “váza”, esetleg “kupa”. A szigetország földjére került edény funkciója pedig megegyezik a kelta hagyományban szereplő varázserejű edényével – náluk ez általában üst -, amely képes végtelen mennyiségű ételhez, különféle előnyökhöz juttatni, sőt az életet is visszaadni…” A fentiek lényege: a kelta mondák, mesék elemei sajátos módon összeolvadtak bizonyos keresztény elképzelésekkel. Másképpen: (részben apokrif) keresztény és pogány hagyomány keveredése adja a Grál, a Grál-királyok történetének kibogozhatatlanul kusza szövedékét. A rengeteg változatban nem lehet rendet teremteni, a középkori költők hol innen, hol onnan vették a maguk (nekünk ismeretlen) mintáit, előképeit, változatos történeteket, meséket adtak elő. A mai régészek, történészek, lelkes amatőrök éppen ez okból kedvük szerint kombinálhatják az elemeket. Van, aki a kelta emberáldozati rítusokból vezeti le a “Grál-mondát”, van, aki a mannagéppel hozza kapcsolatba és sejteti rejtekhelyét, más a templomosokkal való kapcsolatot fejtegeti, vagy metafizikai dimenzióban az árja rassz szimbólumaként kezeli.
A Szent Grál jelentésű San Grealt egyesek Sang Realnak, azaz Szent Vérnek értelmezték, amiből aztán ki lehetett okoskodni a Názáretitől eredő Grál-királyok családfáját. Sőt, van olyan szerző, aki a Grál-dinasztiát visszavezette Ádámig és Éváig.
Végül is mi a Grál? Nem konkrétan, hanem átvitt értelemben: “… az emberi tökéletesedést és az Istennel való eggyé válást célzó belső keresés szimbóluma.”

Olvasható és hozzáférhetetlen források
Végül is melyek azok a legfontosabb művek, amelyek nyomán a rengeteg, egymással vitatkozó, de legalábbis egymástól eltérő kommentárok, analízisek születtek/születnek. A keresztény dimenziót véve először szemügyre, Robert de Boron trilógiáját kell említeni. Ennek részei: az egészben fönnmaradt Arimathiai József, a töredékben ismert Merlin és Parsifal. A legkorábbi a francia Chrétien de Troyes 1180 körül keletkezett Perceval és A Grál története c. verses regénye. A bajor Wolfram von Eschenbach 1210 körül irt műve, a Parzifal szerencsére teljes terjedelmében olvasható magyarul, Tandori Dezső fordításában. (A középfelnémet nyelven irt verses regényt a Nibelungenlied-del együtt a 18. században fedezték fel újra, a zürichi J. J. Bodmer jelentette meg újfelnémet fordítását.) Ami még magyarul hozzáférhető, az a 15. században élt Thomas Malory Arthur halála c. prózai összefoglalása. A magyar kiadás címe: A Kerek Asztal lovagjainak históriája. Chrétien de Troyes-nak és Boronnak is voltak (ismert és ismeretlen) követői, folytatói, és fennmaradt a 13. századból egy Próza-Perceval, egy Perlesvaus c. regény és a Queste del Saint Graal.

Az angol és német romantika törleszt
II. Frigyes király köszönettel lemondott a könyvtárának felajánlott példányról. “… az ilyen művek fabatkát sem érnek: nem érdemlik meg, hogy lefújják róluk a múlt porát – mondta az uralkodó a 12-14. században keletkezett költeményekről. Ötven év sem telt el és
K. Lachmann gondozásában megjelent Wolfram von Eschenbach összes művének kritikai kiadása, a romantika tehát rehabilitálta a középkori lovagköltők, a trubadúrok alkotásait. A Grál-ciklust azonban igazából egy zseniális zeneszerző, Richard Wagner ismertette meg a nagyközönséggel. A máig népszerű Parsifalt 1882. július 26-án mutatták be Bayreuthban. A Grál-elbeszélés, a tenoristák és a közönség kedvence mindazonáltal a Lohengrinben hangzik föl. (A hattyúlovag, mint tudjuk, Parsifal fia.)
S. T. Coleridge, az angol romantika egyik legjelentősebb képviselője rajongott az Arthur-történetekért. Walter Scott, a történelmi regény megalkotója egyik regényében szerepelni Lancelotot, aki álmában látja a Grált. Alfred Tennyson, a viktoriánus kor legkiválóbb költője bebarangolta az Arthur- és Grál-legenda által megörökített helyeket. 1859-ben megjelentetett A királyidillek c. kötete ifjan kezdődött szenvedélyének és tapasztalatainak költőileg megformált foglalata. A Nobel-díjas T. S. Eliot Puszta ország c. művében központi szerepet játszik a Grál-legenda. S végül hadd utaljak W. Faulkner kevésbé ismert Májusi nap c. regényére, amelynek főhőse Sir Galwayn of Arthgyl egy fiatal lovag.

Tovább hódit a Grál
Az Arthur királyról és a Kerek Asztal lovagjairól szóló köteteket már ismertettük egy korábbi cikkünkben. A kifejezetten a Grállal foglalkozó szépirodalmi kínálatból csak Anne Stewart regénysorozatát említem. Arra sincs mód, hogy az Európa, az Édesvíz, a General Press, a Képzőművészeti és a Kvintesszencia Kiadó, az Alexandra és a Gold Book minden idevágó kiadványát ismertessem. Csupán a borítójukat mutatjuk meg. Ellenben nem hallgathatok arról, hogy filmen is hódit a téma: számtalan alkotás készült Arthur, Excalibur vagy Merlin címszereplésével, nem is beszélve az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag c. sikerfilmről.
És szinte havonta-kéthavonta tűnik fel a Spectrum, a Discovery vagy a National Geography műsorában egy régész, aki az Arthur-kori Angliáról beszél élvezetesen, egy-két művészettörténész, aki a Da Vinci-kódot magyarázza, esetleg (vallás)történész, aki az apokrif evangéliumokról, a lovagrendekről vagy a torinói lepelről tart izgalmas előadást, szokatlanul színesen, szabadon. Szóval másképpen, mint a Mindentudás Egyetemén, bár az ottani stílus sem emlékeztet a TIT szabadegyetemi előadásaira. Az e fajta ismeretszerzés végeredményét nevem én “diszkoveri műveltségnek”. Könnyen megérthető, kissé felületes, tetszetős elméletek, de hogy az igazsághoz – ugyan már! – a történeti valósághoz mennyi közük van, azt megsaccolni sem merem.
Cs. A.