Túlélni a GYEST
Simon Ágnes naplója az anyaság első lépéseiről

Elhízás, stressz, monotónia, folyton ismétlődő rutinfeladatok. Egy gyerekkel is nehéz, hát még kettővel! Egyedül. Bezárva. Mert akárki akármit is mond, ez magányos műfaj. A gyeses lét árnyoldalai, amikről valahogy még mindig nem illik beszélni. Ezzel a hagyománnyal szakított Simon Ágnes, aki napló formájában őszintén megírta mindazt a szépséget, boldogságot, ugyanakkor lelki és fizikai gyötrelmet, amit két gyerekkel egy idegen ország idegen városában átélt. Történetében – legalább elemeiben - valószínűleg sokan magukra ismernek.

- Nincsenek irodalmi alapjaid, soha nem publikáltál azelőtt. Magadnak kezdted el írni a naplót, vagy tudtad, egyszer közzéteszed.
- Eleinte nem gondoltam erre. Úgy kezdtem el írni, ahogy minden anya teszi: a kisfiamnál és a kislányomnál is vezettem szoptatási naplót (de ez nem került be a könyvbe). A második gyerekem azonban annyira nem a gyereknevelési könyvek szerint viselkedett – például sokáig nem volt hajlandó csak háromóránként enni – hogy úgy éreztem, lelkileg ezt a helyzetet csak az írással tudom feldolgozni. Amerikában, de bárhol máshol is idegenben, nem egyszerű két gyerekkel egyedül lenni, hiszen nincs segítség, nincsenek ott a nagymamák és a rokonok, a férj meg folyton dolgozik. Egyedül kell megoldani a napokat. Nem tudtam mással lelki életet élni, csak a naplómmal. Ő volt a barátnőm és a pszichológusom. Rajtam nagyon sokat segített, hogy kiadhattam magamból az engem feszítő napi problémákat.
- Ahogy írod, multikulturális közegben éltetek, mindenféle bőrszínű és nemzetiségű családdal együtt. Láttad-e, ők hogyan oldották meg a problémákat? Vajon a különböző életvitel, gondolkodásmód és szokásrendszer különféle megoldásokat szül?
- Annyira ismertem meg őket, amennyire a játszótéren a mamák megismerhetik egymást. Úgy láttam, hogy azonos problémákkal küzdünk. Szívesen adtam volna a könyvemnek azt a címet, hogy Gyes határok nélkül. Bárki, aki otthon van, és szívvel-lélekkel csinálja a gyereknevelést, ugyanazokon a problémákon megy keresztül. A napok rendje nagyjából ugyanaz.
- Írod is, hogy ez a korszak a maga problémáival mindenhol hasonló. Hol volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy amit írtál, másokat és érdekelhet és publikálni kéne?
- A könyv egy év eseményeit öleli fel a lányom születésétől első születésnapjáig. Az első hat-hét hónapban még csak azért írtam, hogy majd egyszer, ha felnő, a lányom kezébe adjam. Aztán úgy gondoltam, hogy a téma többeket érdekelhet. A terhességről, és az első gyerek megszületéséről sokat lehet olvasni, de arról, hogy hogyan oldja meg az életét valaki, aki két kisgyerekkel van otthon, egyetlen olvasmányt sem találtam, sem a hazai sem az amerikai könyvpiacon. Senki sem tudott abban segíteni, hogyan éljem túl. Pedig erről szól a dolog. Csak az emberek úgy érzik, erről nem szabad, nem illik beszélni. Mert ha két gyesen lévő mama találkozik, rengeteg megbeszélnivalójuk lehet, a GYES bűvös szó, de a körülöttünk lévő világ nem mindig érti, hogyan is telnek a napjaink. Az eredeti kéziratból persze jócskán húztam, körülbelül a felét, Amerika például mértékkel szerepel a könyvben, mert nem az volt a fontos.
-Mik voltak a legmeglepőbb eltérések a hazai körülményektől?
- Számos furcsasággal találkoztam a kisgyerekes ellátásban: nincs hozzánk hasonló védőnői hálózat, ha bármilyen probléma van a szoptatással, akkor szoptatási ligákhoz lehet folyamodni. Nincs olyan, hogy egy orvos kijön, ha beteg a gyerek, akármi történik, neked kell bejuttatnod a kórházba. A óvodában nem kapnak ennivalót a gyerekek, vinniük kell, amit esznek, így ahány nemzetiség annyiféle étel van az asztalon, később már csak egységesített amerikai kaja, ami nagyon egészségtelen. Ha van is étkeztetés, nem kapnak zöldséget, gyümölcsöt, tejtermékeket, vagy levest. Az étkezéshez kapcsolódó szokásrendszer (leülünk, eszünk, megköszönjük stb.) sincs meg. Ezt nehezen dolgoztam fel. Az óvodában játék helyett feladatlapokat töltögetnek ki. A négy és fél éves fiam például már tudott betűket írni. Az anya, ha kevésbé jól szituált a család, nagyon hamar, három hónap múlva visszamegy dogozni, a jól szituáltak azonban otthon maradnak (persze nincs állami támogatás), gyakran három éven túl is.
-Végül is hazaköltöztetek.
- Igen, gondolkodtunk rajta, hogy Kanadába költözünk, de harmincöt évesen két gyerekkel egy idegen országban nehéz újrakezdeni. Hazajöttünk. A gyerekeknek nehéz volt átvenni az itthoni szokásokat, de én úgy érzem sokat nyertem vele. Visszanyertem a családom, a barátaimat.
- Milyen visszajelzéseket kaptál a könyveddel kapcsolatban? Ez az első publikációd, a szakmád egészen más.
- A család eleinte fenntartásokkal fogadta, de senki nem szólt bele, mi lehet a könyvben. Számos belső dolog és intimitás van benne a családomról és magamról. Szerintem csak őszintén érdemes. Azt hiszem, sokan vannak úgy vele, hogy az első baba megszületésénél csak az örömöt érzik és büszkék arra, hogy végre babakocsit tologathatnak, ám a másodiknál, amikor már tudjuk, hogy kell szoptatni, pelenkázni, altatni stb., nem tudjuk viszont, hogyan dolgozzuk fel a két kisgyerek 24 órás szolgálatát, a stresszt és a lelki gondokat.
- Most hogy visszamentél egy kereskedelmi munkakörbe vannak-e további írói ambícióid?
- Gondolkoztam a könyv folytatásán. Végül három cikk született a témában: ha egyszer véget érnek a gyeses évek, állásinterjúk két gyerekkel, az első munkahetek. Vannak könyves ambícióim is. Elkészült egy második kéziratom is, ami egyáltalán nem gyerektéma, Amerika inspirálta. Sőt még egy harmadik téma is van a fejemben. De ezekről egyelőre nem szeretnék beszélni.
Szénási Zsófia