Irodalomtörténet helyett élő irodalmat!
Irodalomtankönyvek az olvasóvá nevelés szolgálatában
Beszélgetés Fenyő D. Györggyel, a Magyartanárok Egyesülete alelnökével

- Ha jól tudom, mostanában tankönyvet írsz.

- Az előző években bebizonyosodott, hogy a magyar iskolások szövegértési és szövegalkotási képességei nagyon gyengék, egyrészt más országokhoz képest, másrészt ahhoz képest, amennyire egy embernek szüksége van szövegalkotásra, szövegértésre az életben. Erre adandó válaszul a SuliNova Kht. keretében született egy 12 évfolyamos nagy program. Én ennek a programnak a szakiskolai részét szerkesztem, mert ugyanazt a könyvet, tananyagot nem lehet szakiskolában használni, amit gimnáziumban vagy szakközépiskolában. Kevesen tudják, hogy szakiskolába – régen szakmunkásképzőnek nevezték ezt az iskolatípust – a gyerekek egyharmada kerül, pontosan azok, akik a legnagyobb olvasási deficittel lépnek ki az általános iskolából.

- Körülbelül sejtjük, hogy mit tartalmaz egy gimnáziumi irodalomkönyv. Miben különbözik ettől egy szakiskolásoknak íródó tankönyv?

- Külön figyelünk arra, hogy az irodalmon belül is olyan szövegek kerüljenek a szakiskolások elé, melyeket el tudnak olvasni, olyan modernebb szövegek, ahol viszonylag kevesebb a nyelvi nehézség, ezeken belül is inkább epikus szövegek, mert a versekre sokkal kevésbé hangoltak ezek a gyerekek. Továbbá nagyon sok nem szépirodalmi szöveget közlünk: ismeretterjesztő szövegeket, újságcikkeket, önéletrajzokat, űrlapokat, és a legkülönfélébb dokumentumokat. Ez a tankönyv, amit most készítünk, modernebb változata egy korábban a Pedellus kiadó által a szakiskolásoknak íratott tankönyvnek, mely radikálisan szakított a kronológiával, és olyan problémákra helyezte a hangsúlyt, melyekkel 14-16 éves gyerekek szembe találkozhatnak. Ezt a könyvet és ezt az új felfogást vettük alapul, amikor megalkottuk a mostani munkatankönyvet és a hozzá kapcsolódó tanári kézikönyvet. Fontosnak tartom kiemelni ez utóbbit, mely részletes instrukciókkal látja el a tanárokat a feladatok levezetéséről, javításáról, az alkalmazható munkaformákról és módszerekről. Azért is tartom előremutatónak a munkánkat, mert ha ezt a könyvet a szakiskolában alkalmazzák majd, azzal sok száz tanár módszertani kultúráját radikálisan megváltoztathatjuk.

- Tudnál mondani néhány olyan jellemzőt, ami az igazán jó tankönyvet jellemzi?

- A legfontosabb, hogy érdekes legyen. Annyira ismerős szerintem minden olvasó számára az az érzés, amikor unalmas a tankönyv, csak rágja át magát a könyvön, nincs benne egy jó mondat, egy jó gondolat sem, olyan az ember érzése, mintha a bányában dolgozna. A diák megtanulja az anyagot, de az nem válik élménnyé. Aztán az is fontos, hogy életszagú és életszerű legyen, köthető legyen az ismeret azokhoz a hétköznapi élettapasztalatokhoz, életviszonyokhoz, amelyekben a gyerekek élnek, ne egy másik világot mutasson meg, hanem ennek a világnak mutassa meg más dimenzióit.

- Mely tankönyveket tartod a legérdekesebbeknek, legszínvonalasabbnak?

- Az általános iskolában van egy felsős könyv, amit nagyon szeretek, ez Turcsányi Márta 5-8 osztályos könyve. Ez nagyon érdekes, mozgalmas, nagyon bőséges az olvasmányanyaga, nagyon gyerekszagú. 7-9. osztályra ajánlom a Szövegek vonzásában című könyvet, Arató László és Pála Károly munkáját, mely a műelemzésben verhetetlen. Mindkét tankönyvsorozatot azért is kiemelném, mert nem kronologikus a szemlélete, és ez nagy ritkaság. A kilencvenes évek elején számos ilyen formabontó könyv született, majd a legtöbb sajnos elhalt. A gimnáziumi tankönyvek közül Pethőné Nagy Csilla tankönyvsorozatát tudom ajánlani, és nagyon szeretem a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette irodalomkönyvet.

- Milyen érveket szokás felhozni a kronológia mentén történő irodalomtanítás mellett és ellen?

- Elöljáróban: az egész 12 évfolyamot tekintve senki nem mondja, hogy soha semmilyen iskolatípusban ne legyen kronológia. A vita abban van, hogy csak kronologikusan lehet-e irodalmat tanítani. Például kell-e már az általános iskolában is időrendben tanítani az irodalmat? Valószínűleg valahol a tizenkét évfolyamon meg kell jelennie egy történeti elrendezésű irodalomtörténetnek is. Ami a kronológia mellett szól, az az irodalomnak azon sajátossága, hogy történetileg alakul és formálódik. Továbbá az időrendiség elég értéksemleges ahhoz, hogy minden beleférjen. Ami a kronologikus elrendezés ellen szól, az az, hogy nincs tekintettel az életkori sajátosságokra, így kerülhet a tanár olyan kényszerhelyzetbe, hogy olyan szövegeket kell tanítania, amelyek befogadhatatlanok 12-13 évesek számára. A kronológia teljességigényhez vezet, azaz a lehető legtöbbet meg kell tanítani, lehetőleg mindenről beszélni kell, ez pedig rohanáshoz, a lényeges dolgok elsúlytalanodásához vezet. Én azt gondolom, hogy nagyon óvatosan, nagyon mértéktartóan kell döntéseket hozni, nem vagyok a híve annak, hogy már holnaptól kikerüljön a történetiség az irodalomtanításból. Kompromisszumokat kell kötni, bár abban nagyjából biztos vagyok, hogy az általános iskolában nem szabad az irodalmat kronologikusan tanítani.

- Mit tapasztalsz, mennyire bátran választanak a tanárok kötelező olvasmányokat? Létezik-e valamiféle szabályozás a kötelező olvasmányok tekintetében?

- A kötelező olvasmányokról három szinten beszélhetünk. Országosan nincs előírt kötelező olvasmány! Ugyanakkor egy osztálynak, egy adott iskolában egy adott tanulócsoportnak vannak kötelező olvasmányai, és míg az országos szinten megszabott kötelező olvasmányokat nagyon problematikusnak tartanám, addig az adott tanulócsoportnak kijelölendő olvasmányokat nagyon fontosnak gondolom. A harmadik szint pedig a hagyomány, ami kötelezővé tesz olvasmányokat, még akkor is, ha nincs semmilyen előírás arra nézve, mit kell országosan kötelező olvasmányként tanítani. A tankönyvek ezt a hagyományt meg is erősítik: attól, hogy szerepel az adott könyv elemzése a tankönyvben, máris helye van egy könyvnek a kötelezők között. Pedig a tankönyv semmilyen értelemben nem előírás, nem norma. A tankönyv az egy lehetséges, választható segédeszköz, ami benne szerepel, az nem előírás!
Pompor Zoltán