Turczi István igen sokoldalú ember: költő, író, műfordító, szerkesztő, művelődésszervező, irodalomtudós, műsorvezető. A Parnasszus című folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője. 2005 óta négyszer választották újra, a Magyar Írószövetség költői szakosztályának elnöke, és két éve a Magyar PEN Club főtitkára is. József Attila- (2006), Babérkoszorú-(2010)- és Prima Primissima-díjas (2014). A nagytekintélyű norvég Bjornson Akadémia a költészet világnapján az „Irodalom és Kifejezés szabadságáért” a magyarok közül elsőként őt választotta tagjává. Már eddig tizenöt nyelvre fordították a verseit, önálló könyvei jelentek meg a világ legkülönbözőbb tájain Tajvantól Izraelig, Norvégiától az USÁ-ig.

– Ön olyan ember, aki éberen figyel a világ rezdüléseire és késlekedés nélkül rezonál rájuk. Annak ellenére, hogy eddigi munkásságát is sokszínű lírai beszéd- és magatartásminta jellemezte, ez a kötet mégis képes meglepni az olvasót a hangvételével. Felrázóan indulatos, gondolatébresztő írások. Milyen jelenségre, folyamatra adott választ a jelen „kötet”?

– Ez a könyv olyan, mint a világunk. Szorongással, feszültségekkel és kérdőjelekkel teli. Szellemi embernek lenni ma szélsőségesen nehéz és elég reménytelen. Mintha giliszta lennél a betonágyban.  Mégis át kell fúrnod magad valahogy.  Fúrod, fúrod, aztán vagy kiderül, hol lyukadtál ki, vagy nem. Ugyanakkor benne van a könyvben az a két alapgondolat, ami eddigi pályámat és felfogásomat a művészetről mindig is jellemezte, hogy ti. minden gond, baj, személyes vagy közösségi kudarcok ellenére is hiszek az egészséges erők játékában. Hiszek a mindennapi betevő villongásokon, vélt és valós sérelmeken túllépni képes ember, a homo viator mániás indulatában. Mert az igazság az egyetlen, ami megéri, hogy hiába keressük. Ez az én túlélőcsomagom. A másik dolog: meggyőződésem, hogy a költészet nincs egyedül. Velünk vannak a költőelődök, akikkel folytonos párbeszédben vagyunk. És akik utánunk jönnek, azok is várnak ránk, valahol a sarkon túl egy kávéház homályában, vagy egy dolgozószoba csendjében. Jó hinni, hogy ez így van, és még egy darabig így is marad.

– A cím roppant plasztikus. Mióta készül, rendeződik önben ez a kötetnyi anyag?

– Az írói műhely ilyen üst: mindig készül, fortyog benne valami. Azt szoktam mondani, hogy én akkor is írok, amikor éppen nem írok semmit. Tényleg úgy van, hogy a láthatónál erősebb a láthatatlan illeszkedés. Amikor papírfecnik, telefonba írt kusza félsorok, a napjaimon és éjszakáimon áthullámzó emlékfoszlányok, valamint a nagy ihlető, a határidő, egyszerre mozgásba lendít valamit, aminek a végpontján ott lesz egy vers, egy dalszöveg, egy könyvkézirat. És amikor készen van, az soha nem egy végpont, hanem valami másnak a kezdete. Az üst fortyog tovább. „Menekvés nincs. Legfeljebb győzni lehet”, ahogy Petri György mondja a könyvem mottójául választott idézetben.

– Szinte mindent elért már, amit a pályája során lehetett, mégis szüntelen alkot, hajtja valami belső erő, a vers mindmáig a legelemibb műfaj számára. „A vers legyen Veled!”- szokta mondani. Írói-költői, műfordítói, szerkesztői és nem utolsósorban irodalomszervezői szemmel, hogy érzi, a mai kor emberének mit jelentenek/jelenthetnek a versek?

– A vers olyan légzőnyílás, amelyen át friss oxigén jut az emberek tüdejébe. Azt is mondhatnám, hogy a költészet egyfajta zöldövezet a rohanó világ betonrengetegében. Nem sikk ma verset olvasni. Egyáltalán, nem sikk ma könyvet olvasni sem. Régebben a művelt emberre azt mondták, „olvasott ember”. Manapság sokkal több az értelmiségi, mint a művelt ember, és ez szomorú. Pedig terápiás céllal is érdemes olvasni. Az elmélyülés, a stresszmentes szellemi kikapcsolódás, a rohanó idő értelmes lassítása növeli az empátiát, az érzelmi intelligenciát, a körülöttünk zajló világ történéseinek megértését és befogadását. És még valami: a költészet, az irodalom erősíti az új értékekre való nyitottságunkat, az ízléstoleranciát. Sokan erre vagy arra a költőre, erre vagy arra a típusú irodalomra esküsznek, holott nem ilyen vagy olyan költészetre, ilyen vagy olyan irodalomra van szüksége egy egészséges társadalomnak, hanem A költészetre, AZ irodalomra.

– Egy korábbi beszélgetésünk során említette, hogy az ember pályáján vannak különböző grádicsok és korszakok, mint Picassónak, önnek is voltak kék, lila, fekete korszakai. A mostani időszakot milyen színnel jellemezné?

– Csak remélni tudom, hogy a kritikusok ezt a könyvemet nem „lila korszakként” aposztrofálják. Ha valami hiányzik ezekből a versekből, hát az a távolba tekintő merengés, a befelé forduló széplélek köldöknéző álmodozása. Füst Milán kifejezésével élve inkább „a lélek indulatmenetei” ezek a versek. Kromatikus skálán a narancs és a vörös folyik össze bennük a grafit színével.

– Für Emillel hogy találtak egymásra? Hogyan képzeljük el a közös munkájukat? Átbeszélték együtt mit hogyan képzel el, vagy teljesen szabad kezet kapott?

– Für Emil egy kiváló, zseniális képzőművész. 44 éves. Itthon kevesen ismerik, mert Jeruzsálemben élt, most Londonban. 1998 óta vannak önálló kiállításai a Duna Galériától Hágáig, a washingtoni Magyar Követségtől Frankfurtig. A Zsidó Kultúra Európai Szervezete kreatív nagydíjasa, festőként, grafikusként egyaránt nagyon keresett alkotó. Anyagokat gyűjtögettem a Parnasszus folyóirat 20 éves ünnepi kiadványába, és ennek kapcsán találkoztunk először személyesen. Átadtam neki egy csokorra való verset, ezekre kezdett el új műveket készíteni. Így indult ez a társasági könyv, két alkotó szakmai párbeszéde a világról és önmagukról – a saját formanyelvükön. Átmeneti gyötrelmeken mentünk keresztül mindketten, amíg össze nem állt közös kötetünk szerkezete és hangulati világa. Nélküle ez a könyv olyan lenne, mint Quasimodo púp nélkül: tudunk róla, szeretjük, becsüljük, de mégsem olyan extra. Az ő művészete és szarkasztikus világlátása a kötet hozzáadott értéke.

– „Begyűrűzik a lét perisztaltikája.” – ez az izgalmas szófordulat két helyen is olvasható.  Mit jelent ez önnek a kultúráért felelősséget érző alkotóként és magánemberként? Mi a lét látlelete?

– Köszönetem a ’szoros olvasásért’, igen, valóan kétszer szerepel ez az összetétel, nem is véletlenül. Azt látom, hogy a ma embere nem hitet vagy szeretetet kap, hanem információt. Öntik ránk a szennyet és a fényt, a hasznost és a haszontalant, a hírt és az álhíreket, s közben a másik ember iránti őszinte igény szép lassan, vagy nem is olyan lassan a napi érdekek szintjére süllyed. A ma embere egyre kevesebb gondolatot veszteget olyasmire, ami túlmegy pillanatnyi szükségletein. Ezért nem olvasnak az emberek, és ezért tanulnak olyan dolgokat, amelyek azonnal megtérülnek, könnyen valorizálhatók. Napjaink világnézete az egyéni túlélés. A modern lét bizonytalanságaiból való szabadulás módja pedig az önmegvalósítás. Mégpedig bármi áron. Mindenki meg akarja mutatni önmagát. A siker látszata a legnagyobb siker. Amióta létezésünk a számítógépes kommunikációs technológiák révén nyilvánossá lett, a nyilvánosság kodifikálja, hogy kik is vagyunk, és mennyit érünk. Ez fokozza a mások tetszésétől való, nem ritkán beteges függőséget. Lassan mindannyian a nárcizmus üldözötteivé válunk.

Illényi Mária

Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei
Scolar Kiadó, 112 oldal, 2750 Ft