Kemény István új esszékötetében egészen közel engedi magához az olvasót: egy-egy verse születésétől a számára legfontosabb „pillérekig” bejárhatjuk vele költői-írói, de mindenek előtt olvasói univerzumát.

– A kötet címadó esszéjében azt írod, két dolog érdekel: az írott vers jövője meg az a bizonyos „lúdbőr", amit leginkább katarzisnak fordíthatunk. Hogy látod ma a művészet, azon belül a költészet és a nagyközönség viszonyát? Mitől lúdbőrzik ma a „nép”?

– Az írott versekről évszázadok óta mondogatják, hogy ma már nem érdekelnek senkit. De utólag mindig kiderül, hogy nemrég azért még rengeteg embert érdekeltek. És fordítva: a „szellemi elit” évszázadok óta leckézteti a „népet”, hogy amit költészetnek érez, az csak giccs, hülyeség, bunkóság. De a „nép” vidáman lúdbőrzik tovább attól a költészettől, amit ő annak érez. És közben mégis folyamatosan hat egymásra a magas és az alacsony költészet. És ez így rendben is lenne, szép is, jó is, még igaznak is érzem, de azért időnként elkap az az érzés, hogy mi van, ha pont most jött el az a korszak, amikor az írott költészet tényleg kipusztul, esetleg magával a „szellemi elittel” együtt. Az írott költészet nem olyan cuki dolog, mint például a panda, de még a panda jövője sem felhőtlen.

– Ez a kötet egyfelől egy Szerb Antal-i tankönyvnek is beillő irodalmi „útikalauz”, másfelől egy mélyen személyes szellemi napló. Az összeállításnál kellett-e mérlegelned, hogy valamiféle általános érvényű kánonhoz igazodj, vagy vállald az abból „kilógó” szerzőket, műveket?

– 2006-ban minden hónapban írtam egy esszét egy könyvről az Élet és Irodalom Követési távolság című rovatába. Ez úgy ment, hogy pár hetenként kimetróztam a szerkesztőségbe, és Károlyi Csaba, a rovatvezető elém rakott 10-15 frissen megjelent könyvet, én pedig azok közül választottam. A legelső adagban ott volt ifjabb Fekete Istvánnak az édesapjáról írott könyve. Fekete István az egyik legkedvesebb íróm, és úgy éreztem, ha nem őt választom, akkor más nem fogja helyettem. Vagy azért, mert kilóg az irodalmi „kánonból”, tehát nem illik az ÉS-be, vagy, mert őszintén nem szereti annyira, mint én. Így aztán erről a könyvről írtam legelőször. És így voltam a Lúdbőr többi esszéjével is: mielőtt témát választottam, vagy elfogadtam egy-egy felkérést, majdnem mindig volt egy pillanat, amikor megjelent előttem egy-két rosszalló arc, hogy mit akarok 2005-ben Adyval, vagy hogy lehet 2017-ben bevállalni Jungot, hogy infantilis az ízlésem, hogy benyalok a libsiknek, vagy hogy mi a túró közöm van nekem Odüsszeuszhoz. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tűnődtem el ilyenkor. A Szerb Antal-hasonlatot köszönöm, mert nagy tisztelője vagyok a Mesternek, de azért biztos vagyok benne, hogy jó páran hagyták abba ennek az interjúnak az olvasását a Szerb Antal névnél, és döntötték el, hogy nem veszik a kezükbe a Lúdbőrt.

– Akkor hogy visszahódítsuk a netán elriadt olvasót is: ezek az írások magát Kemény Istvánt rajzolják ki. A személyességük által egy kicsit mintha önéletrajzot, pályaképet írtál volna…

– Igen, a Lúdbőr tele van saját emlékekkel, például egy ilyennel is kezdődik: öt frissen felszabadult barát (és egy vizsla) a Parlament lépcsőinél 1989. október 23-án, amikor alig félórája ért véget a pártállami diktatúra. Az egyik én vagyok az ötből. De a Lúdbőrt nem önéletrajznak szántam, hanem olvasmánynak. Olyan olvasók számára, akiket érdekel az a korszak, amiben én is éltem, és élek. Az volt a módszerem, hogy a személyes élményeimből kiindulva mindig visszatérjek valamilyen nagyobb, közös (magyar, európai, stb.) élményhez. Vagy akár a közös jövőképhez, akár van, akár nincs.

– Valamennyi szövegben erősen reflektálsz a jelenre, a közélet mentális állapotára. Lehet, hogy esszében könnyebb az aktualitások felé fordulni, mint versben?

– Egy kivétellel csak 2006 óta írott esszéket tettem be a könyvbe. Ennek a fő oka, hogy az ezredforduló után pár évvel kezdtem elhinni, hogy a ’89 utáni korszak, amit utáltam is, imádtam is, tényleg beteg. Például az Ady Endréről írott esszé ezért lett olyan szomorú: úgy éreztem, hogy lelkileg-szellemileg is elkezdett felbomlani Ady Magyarországa, az, ami miatt nemcsak jó dolog magyarnak lenni, hanem meg is éri, mert pozitív jövőképet ad. Ezután pár évig még bíztam abban, hogy Magyarország talán éppen az őrült közélete miatt izgalmasabb hely, mint a nagyvilág, sőt szinte büszke voltam erre, de az elmúlt 10-15 év inkább arról győzött meg, hogy egy-egy világrend szétesése normális jelenség, és hogy a nyolcvankilenc utáni világrend se kivétel. És hogy az az egész modern-posztmodern világ, szóval az újkor, amiben felnőttem, ugyanúgy most bomlik fel, mint a régi Magyarország. A Lúdbőr esszéi ilyenfajta aktualitásokról szólnak.

– Fantasztikusan széles merítéssel álltál elő. Csokonai, Ottlik, Menyhárt Jenő, a magyar rockzseni, Woolf, Bolaño, és még vagy száz név és téma. Ha össze kéne foglalnod, mi az, ami számodra közös bennük, ami egyazon kötet szereplőivé teszi őket, mit mondanál?

– Én vagyok a közös. Ahogy említettem, mindig én választottam a témákat, illetve én hagytam meggyőzni magamat, hogy van közöm például Zrínyi Miklóshoz. És aztán elképzeltem Zrínyi életét háromszáz évvel később, hogy lássuk, mire ment volna a tizenhetedik század egyik legtehetségesebb európai embere a huszadik századi Magyarországon. A Lúdbőr utolsó fejezete, az Ötven pillér úgy született, hogy ifjú családtagok (hálás vagyok nekik azóta is), meggyőztek, hogy a válogatott esszéim végére kell valami meglepetés az olvasónak, valami új és friss. És az utolsó pillanatban nekiláttam az Ötven pillérnek: ötven olyan műről írtam egy-egy rövid esszét, amik mind elementáris hatást tettek rám valamikor: a Nagy Indiánkönyvtől a Kommunista kiáltványig. Ámokfutásszerűen írtam ezeket, de úgy érzem, hogy a Lúdbőr ettől lett igazi könyv. Olyan, amilyet örömmel olvasnék másoktól.

– Egy 2010-es esszé végén azt írtad, várod türelmesen, hogy visszatérjen az érzés: pont jókor, pont jó helyen született a korosztályod. Hét év elteltével várod-e még?

Már visszatért. Egy vízvezeték nélküli, százéves házban, kilencévesen olvastam először sci-fit, és ötven fölött egy olyan világban élek, ami rettegve várja, hogy a mesterséges intelligencia átvegye az ember szerepét. Se a múltba, se a jövőbe nem volna célszerű elvágyódni ebből a korszakból.

Laik Eszter
Fotó: Szabó J. Judit

Kemény István: Lúdbőr
Magvető Könyvkiadó, 224 oldal, 3299 Ft

Az interjú rövidebb változata a Könyvhét 2017/1. számában jelent meg.