Az Élet és Irodalom 32. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

KEMÉNY 100

Havas Gábor emlékezése

„Idén lenne 100 éves Kemény István, a magyar szociológia egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor a szemléletet, a habitust és a gondolkodásmódot tekintve a megszokott sémákba legkevésbé illeszkedő alakja.”

INTERJÚ

„Bovaryné nem én vagyok” – Benedek Szabolccsal Hegedűs Claudia beszélget.

„Amikor megismertem, rendszerint nyakkendőt hordott, de hajnali írómagányában már akkor is ingujjra vetkőzve rótta a sorokat. Tizenéves kora óta megszállott Beatles-rajongó, szenvedélyesen kutatja a múlt rejtett titkait, és mindemellett lelkes focidrukker. Budapesten született, de „nevelővárosának” Szolnokot tekinti. A Tisza-parti városban érettségizett, majd 1996-ban a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem politikatudomány szakirányán szerzett diplomát, és mindmáig köztisztviselőként keresi a kenyerét. Kis híján három évtizede, 1997-ben jelent meg az első regénye, A nagy degeneráció, az idei könyvhéten pedig immár a huszonegyedik nagyepikai művével – Hídváros – jelentkezett.”

FEUILLETON

Nyerges Gábor Ádám A „költészeti ideál” címmel írt Orbán Ottó Kocsmában méláz a vén kalóz című kötetéről.

„A Kocsmában méláz a vén kalóz darabjai nem csupán tematikus, utalások kulturális hagyománymintáik, hanem még hangvételük, megoldásaik szintjén is minden részletre kiterjedően szerkesztett, egységes egészként alkotnak kompozíciós egységet. Kemény Istvánnal egyetértve tartom magam is a kötet kiemelkedő darabjának az Életünk földközelben című, öttételes darabot, mely mind a virtuóz regiszterkeverés, mind (klasszikus) hagyomány és (modern) kortársiság találkoztatásának, mind univerzális és személyes, illetve nagyszabású-tragikus, illetőleg kisszerű-vaskos-humoros minőségek együtt szerepeltetésének és egybedolgozásának tekintetében is a kötetegészt (e nagy[obb] kompozíciós egységet annak egyik kisebb elemében) harmonikusan letükröző, reprezentáns darabja.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Codău Annamária A gyógyuláshoz című kritikája Bánki Éva Apjalánya című könyvéről szól.

A kiadványon nincs műfaji megjelölés, de az Apjalányára, úgy látom, regényként szokás hivatkozni, és a szöveg is regényként utal önmagára: „De ott a kérdés, az én réges-régi kérdésem: hogy lehet egy ennyire szégyenlős emberről regényt írni?” (19.) Bevallom, nekem nem sikerült regényként olvasnom, hiszen annyira megfeleltethető a szöveg Bánki Éva nevű beszélője mindazzal, amit Bánki Éva szerzőről nyilvánosan tudhatunk, és a hangvétel is annyira vallomásos. De az autofikció címkéjét sem akaródzik rátennem, ahhoz a fókusz kevéssé énközpontú, sokkal több mindenre, rétegzett tér-, idő- és mentalitásbeli kontextusokra nyit.

AZ ÉS KÖNYVE AUGUSZTUSBAN

Németh-Marton Orsolya „Csak Gombrowicz akarok lenni” című kritikája Witold Gombrowicz naplóit elemzi.

„Gombrowicz Buenos Airesben kezdte írni a Naplót, ahova már a századelőn szép számmal érkeztek lengyelek, a második világháborút megelőző és követő években pedig újabb emigrációs hullám indult a dél-amerikai ország irányába. Nem kirívó tehát a szerző esete, illetve ebben az időszakban főleg értelmiségiek bázisa lett az ország, mondhatni egész lengyel kolónia jött létre. Fontos azonban azt is hozzátenni, hogy Gombrowicz a hosszú Buenos Aires-i (majd német- és franciaországi) tartózkodása ellenére mindvégig az anyanyelvén alkotott – szemben például a másik lengyel emigráns-óriással, Czesław Milosz-sal.
Egyszerű és sok mindenre következtetni engedő címével ellentétben rendkívül összetett mű a Napló, műfajilag sem feltétlenül könnyű meghatározni, nem titulálhatjuk egyszerű naplónak. Bár maga a szerző, ahogy erre a műben is utal, azért kezdett naplót írni, hogy híressé váljon (azzal ellentétben, ahogy mondja, hogy egy naplót azért vesz meg az olvasó, mert a szerzője ismert).”

VERS

A versrovatban ezen a héten Fenyvesi Orsolya és Hollósvölgyi Iván versei kaptak helyet. A rovatot Hollósvölgyi Iván egyik versével ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A szerelem nagyobb nálam

Lehet, hogy én vagyok én,
lehet, hogy én vagyok az állam.
Nem ismeretlen számodra a tény:
a szerelem nagyobb
nálam.

Lehet, hogy én vagyok a császár,
lehet, a lelkem alászáll.
Ha nem vagyok veled,
nem vagyok, csak egy
gondolkodó nádszál.

Vagy, aki csatlakozására átszáll,
többet remél csalatkozásnál,
gyásznál. Vagy, aki csak úgy
mászkál, mert nem én vagyok,
akire vágysz már.

Vagyok, aki vagyok! Eldöntöd,
elfogadod vagy kihagyod,
én most kivagyok,
mert van valami,
ami nagyobb.

PRÓZA

Domokos Dominika, Lévai Júlia Mira és Pásztor Andrea prózája.
Tárcatár: Zalán Tibor.

Részlet Lévai Júlia Míra Lelki halmazállapotok című írásából:

„János ezzel szemben a szó hallatán úgy szokott összerezzenni, mint akit éppen lelepleztek. Ilyenkor még a nyakát is behúzza, mintha félnie kéne, hogy mindjárt a fejére olvassák egy szörnyű bűnét. De az is elég, ha csak egy tévedését. A „látlak” szó a számára egyetlen fenyegetés. Mivel azonban Anna mindvégig őszintén azt szerette benne, amit a lénye magjának látott (sőt, valójában csak azt szerette benne, de ezzel eddig még nem sikerült szembenéznie), okkal hitte a szót pozitív tartalmúnak. Ezért is használta boldogan most is, amikor persze inkább a praktikum állt mögötte: „Hiába vagy csupán egy kép: én most itt élőként látlak benne, hiszen rám mosolyogtál!” – ezt jelentette.”

FILM

Báron György Blandine Madec Egy nyár Párizsban című filmjéről írt. 

„Egynyári film az Egy nyár Párizsban. Könnyű, akár egy laza fröccs a kánikulai teraszon. A lassan rövidülő, de még forró augusztusi napokra ajánlott, megbújni vele két órára a mozi léghűtött sötétjében. Feledtető és feledhető léha lektűr, azzal a fecsegő, édes semmitmondással, amilyet csak a francia mozi tud és tudott, már Renoir, Pagnol, Rohmer és Sautet óta.”

SZÍNHÁZ

Upor László emlékezik Robert Wilsonra.

„A műfaji és stílushatárokat mérnöki precizitással áthágó világsztár vidéki fiúból lett a hatvanas-hetvenes évek New York-i avantgárdjának egyik főalakja, majd a legnagyobb Színházi Földkerülő. Utazott, kép-ernyője alá vonta a nagyvilágot. Meg sem állt: kiállításról kiállításra, próbáról próbára, bemutatóról felújításra hordta wilsonságát élete utolsó pillanatáig.”

ZENE

Csengery Kristóf Steven Isserlis és a Mendelssohn Kamarazenekar a veszprémi Hangvillában adott koncertjét értékelte.

„Isserlis azonban már a zenekari csellószólamot is úgy játssza, mint akinek az üdvössége függ tőle: ezt persze nem halljuk, mert hangszerének hangja nem szól ki a csellók karából, de látjuk, mert nyilvánvaló, hogy olyan muzsikussal van dolgunk, akinek nemcsak a fogólapon a húrokat lenyomó bal és a vonót kezelő jobb keze vesz részt a produkcióban, hanem az egész lénye. Erről árulkodik az arc, a száj, a tekintet, a mimika, a mosoly is. Az egész ember elmerül a zenében.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu