Az Élet és Irodalom 1. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

KOVÁCS ANDRÁS FERENC HALÁLÁRA

Részlet Csuhai István nekrológjából:

„2023 utolsó előtti napján, életének hatvanötödik évében meghalt Kovács András Ferenc, a kortárs magyar irodalom leghatalmasabb költője.
Talán nem szerencsés, hogy az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztőjeként ezzel a szuperlatívusszal fogalmazom meg a nyitó mondatot, hiszen (én ne tudnám?) sokféle költő van, és mindenki valami másban számít nagyon nagynak, de a váratlan, vagy így előre ki nem számítható halál most felment a szerkesztői illem alól. A legnagyobb volt, és halálában is a legnagyobb marad. Kovács András Ferenc, vagy ahogy az ő nevét néha még az irodalom berkein túl is közkeletűen rövidítették, KAF, gigantikus életművet hagyott ránk, a szó minden lehetséges értelmében.”

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ 70 ÉVES

Bazsányi Sándor: Hatalmas

„Hatalmas terhet jelenthet valakinek, ha írói bemutatkozásakor éppen az adott időszak egyik legfontosabb könyvével áll elő.
Számíthat rá, hogy mindenki ehhez az elsőhöz méri majd az összes többit.
Addig nincs is baj, amíg a hozzámérés szempontjai változatlannak tűnnek.
A bajok akkor kezdődnek, amikor a hozzámérés lehetetlenné vagy legalábbis értelmetlenné válik. Amikor új szempontokat kellene találni az új művekhez, miközben azért nem tudjuk elengedni a régieket sem.
Ez a dolgok neheze. Nehéz szépsége. Az értelme. Az irodalomé. Az írásé meg az olvasásé.
Krasznahorkai László Sátántangó című regénye 1985-ben látott napvilágot. Igazi meglepetés volt. Hatalmas siker lett. Most csak egyetlen jelzős szerkezettel illetném: engesztelhetetlen komorság. De mondhatnék egyetlenegy túlsúlyos szót is: katasztrofizmus.”

INTERJÚ

„Minden szövegem veszteségtörténet” – Pető Péterrel Hegedűs Claudia beszélget 

„Kedvenc itala a sör, mindörökké Chelsea-drukker, és Krúdyhoz hasonlóan a velőscsontra esküszik. Kamaszkori futballálma, hogy NB I-es labdarúgó-játékvezetővé váljon, nem valósult meg, az viszont igen, hogy már harmincegy évesen a Népszabadság egyik főszerkesztő-helyettese lehetett. Bár nyolc kötete jelent meg az elmúlt szűk hat évben, Pető Péter mindmáig újságírónak vallja magát. Órákig tud mesélni a hírek ezer árnyalatáról, vagy a neoliberális kapitalizmus csapdáiról éppúgy, mint a García Márquez-i életmű megkerülhetetlenségéről. A24.hu főszerkesztőjeként a napi történések krónikása, szépíróként az elbeszélhető mikrotörténetek izgatják. Pető Péterrel a prózai munkáit végigkísérő halálutakról és valóságbeli reményfutamokról beszélgettünk.” 

FEUILLETON

Schein Gábor A versfordítás mint kulturális  feladat címmel írt esszét Nemes Nagy Ágnes németre fordításáról.

„Kalász Orsolya és Christian Filips alapkérdése az lehetett, mi kell ahhoz, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetét kimozdítsák ebből az ismertség határán beágyazott tiszteletreméltó némaságból. A válaszuk határozott és világos. A fordítás helyzetét a szabadság forrásának tekintették. Semmilyen mértékben nem érezték magukat elkötelezettnek Nemes Nagy magyarországi recepciójának, tehát nem azt akarták bemutatni németül, hogy miként érti Nemes Nagyot a mai magyar irodalmi közeg. Ez egyáltalán nem magától értetődő döntés, hiszen például Tőkés Anna és Guillaume Métayer válogatását jól láthatóan erősen befolyásolta az efféle alkalmazkodás. Talán ez is az egyik oka annak, hogy amíg a francia kötet Franciaországban meglehetősen visszhangtalan maradt, addig a német válogatás meglepően nagy sikert aratott, amit nemcsak kritikák sora, de nagy hallgatottságú rádióműsorok is bizonyítanak.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba Emlékáradás című kritikája az éppen most 60 éves Szilasi László Saját élet című regényéről szól.

„Mi tehát a műfaj? Szilasi László egy túl sok műfaji kódot halmozó „tudósregénnyel” robbant be (Szentek hárfája), később elkezdett letisztultabb formákban gondolkodni (A harmadik híd), majd eljutott az önéletrajz határáig, mikor a 2015-ös agytumorjának történetét megírta (Luther kutyái). Most ismét az önéletrajz műfajával kacérkodik (habár minden írás önéletrajzi jellegű, nem igaz?). De a Saját élet nem klasszikus önéletrajz. Egyrészt nem mond végig egy élettörténetet, itt csupán töredékek vannak. Másrészt ez a rekonstruálhatatlan, le nem zárható élettörténet erősen a családtörténetbe ágyazódik. Autofikciónak se igazán nevezném e művet, éppen a családregény műfajával való régimódibb játék miatt. (Mondjuk Knausgårdnál sokkal nagyobb hatással volt rá Mészöly Miklós, kiváltképp az ő időskori Családáradás című – szerintem és sokak szerint elkápráztatóan érthetetlen – „családregénye”.) A műfajt talán a szerző adja meg a legpontosabban: „életírásszerű” szövegegyüttes ez. Egy ember cselekedeteinek „emlékműve”, és ez az ember történetesen a szerző saját maga. Talán emlékirat-töredéknek is nevezhetnénk. Vagy mondhatnánk azt is, Mészöllyel szólva, hogy emlékáradás.”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Fordította és a lábjegyzeteket írta Simon Attila, az utószót írta Steiger Kornél.

Kardos András: „A lélek szeme”

„Mint az közismert, Arisztotelész tíz könyvből álló művében kettőt, a VIII-IX. könyvet szenteli a philia, a barátság elemzésének. Éppen a IX. könyvet bogarásztam, amikor jött a hír: Vajda Mihály filozófus barátom meghalt. Tudom, kritikában nem személyeskedünk. Mindent a maga helyén. De éppen Heller idézett könyve bizonyítja, hogy az az állapot, amibe az értelmező kerül, a beállítódás, hogy a NE nyelvén beszéljek, szóval a hír utáni sokk döntően befolyásolta, sőt, mondanám megváltoztatta a NE jelentését, súlypontját, mindenét.”

Weiss János: Az etika alapműve

„Nem szeretnék részletesen beszélni a fordításról (úgyis csak jókat tudnék mondani); inkább a mű felütését és zárását szeretném röviden szemügyre venni. (A filozófiai irodalomban ezek a leghíreseb keretező mondatok közé tartoznak.) – A kezdet: „Általános az a vélemény, hogy minden szakismeret és módszeres kutatás, de ugyanígy minden cselekvés és elhatározás is valami jóra irányul. Ezért helyesen mondják, hogy a jó az, amire minden irányul.” (43.) A Szabó-Simon-féle fordításhoz képest itt van néhány terminológiai elmozdulás: a techné fordítása nem mesterség, hanem szakismeret, vagyis egy szakmához kötődő ismeretek összessége. A dokei fordítása pedig nem „nyilván”, hanem „általános az a vélemény ...”. Mindkét könyv jegyzetei jelzik, hogy a felütés (nagy valószínűséggel) Platón egyik tanítványára, Eudoxoszra vezethető vissza.”

VERS

A versrovatban Demény Péter és Finy Petra versei kaptak helyet. Ezen a helyen Demény Péter egyik versét ajánljuk az olvasók figyelmébe:

Rájátszás

Valami különös rád-gondolás,
valami vékony fény az éjszakában,
valami seprű-néma csonkolás,
valami múlt az eső szénszagában,
valami kontratenor éjszaka,
valami sziklás, tengerpartos ég,
valami jól át nem sült tészta, s a
„ne jöjj! Miért nem jöttél szembe még?”,
valami kamra – sehol nincs a ház,
valami tenger – sehol nincs a part,
valami figyelmeztetés: „vigyázz!”,
s hogy mit akartál? Többé ne akard –
valami lassú, tomboló vihar,
a polip-múlt, nyálkás karjaival.

PRÓZA

Nyerges Gábor Ádám és Tóth Gábor Ákos prózája.
Tárcatár: Harag Anita.

Részlet Harag Anita Egy nap S.-ben című írásából:

„Elővettem a gépet, amit az apám hagyott rám, és lefotóztam a templomot úgy, hogy benne legyenek a fák. Az anyám szerette a templomokat meg a fákat. Azt a fűzfát ott nagyon bírta volna, annak benne kell lennie, de a szakállas csávónak a padon nem. Megnéztem a képet, ugyanolyan volt, mint a google-fotók, ha beírom a templom nevét. Csináltam egy képet úgy, hogy benne legyen a szakállas csávó is, na, ez a csávó biztos emlékszik rám, mert lefotóztam. Emlékszik, hogy valami srác csinált róla egy képet, amit sose fog látni, nem tudja, hogy kik fogják nézegetni, mikor vagy hol, és nem tudja, milyen rohadt előnytelen kép lett, hogy milyen egy rohadt előnytelen csávó.”

TELEVÍZIÓ

Grecsó Krisztián a szilveszteri televíziózás múltbeli és mai jelentőségét járta körül.

„Alig néhány éve még a szilveszter volt a tévézés netovábbja, minden magára valamit is adó műsor a legjobb formáját igyekezett hozni, és az év leghosszabb estéje már kora délután elkezdődött. Apám rendesen kipreparált tévéújsággal készült, bekarikázva a kihagyhatatlan kabarék, kalandfilmek, showműsorok és más zsánerléhaságok sorát, melyek arra voltak hivatottak, hogy elfeledjük, mi van mögöttünk, és mi vár ránk. Hogy valóban elfeledtük-e, arra nem emlékszem, de hogy egy-egy pillanat valódi közösségi élménnyé tudott válni, az tagadhatatlan. Aki járt a régi Baszmannaja utcában, és tanúja volt, ahogy Márkus ötletéből Körmendi Csehov-paródiája egy ország kulturális identitását csiklandozza, az érti, miről beszélek, mert a Három nővér továbbírt (?) jelenete jóval több volt, mint kabaré.”

ZENE

Csengery Kristóf a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertjéről írt.

„Két kérdés mindig megkörnyékezi a bécsi újévi koncertek nézőjét-hallgatóját. Az első: ki az úr a háznál? A második egyetlen fogalom körül forog, és ez a hagyományhoz való ragaszkodás. Ami az első kérdést illeti: sok évtized újévi koncertjeinek tapasztalata, hogy aki karmesterként ennél az együttesnél vendégeskedik Strauss, Lanner, Ziehrer s mások keringőit, Ländlereit, polkáit, mazurkáit, indulóit és nyitányait vezényelve szűk mozgásteret kap az egyéni kibontakozáshoz.” 

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu