Az Élet és Irodalom 48. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

INTERJÚ

„Már ezért megérte”
Kiss Judit Ágnessel beszélget Zeck Julianna.

„Új verseskötetében „a vén fegyverkovácsné” kalauzol bennünket a lélek ráncai között: számot vetünk, elengedünk, szembenézünk az elmúlással, a kapcsolataink roncsaival, és konstatáljuk, hogy az ország, amiben élünk, már csak alig európai. Beszélgettünk a véleménynyilvánítás mikéntjeiről, az erőszak természetéről, az értelmiség felelősségéről és a nők társadalmi megítéléséről is.”

FEUILLETON

Wagner István „Legyen a királyi vár a népé!” – Magyar Nemzeti Galéria: Kúriából a Palotába címmel írt visszaemlékezést.

„Két éves költözési folyamat nyomán 1975 októberében ünnepélyesen újranyílt a Budavári Palota középső épületében a Magyar Nemzeti Galéria első része. „Legyen a királyi vár a népé!” – adták ki a demokratikus jelszót az illetékesek és mi a kupolaterem korlátján könyökölve aggódtunk, nehogy leomoljon a terheléstől a vörös márvány főlépcső, amint betódult a tömeg – elsodorva a testőrök nélküli politikusokat, mint megindult nyáj a pásztort és a bojtárokat, hogy birtokába vegye a pompás épületet. A Közművelődési Osztály a földszinten, a főbejárattól balra kapott helyet, panoráma-kilátással a városra, de én csak úgy feleltem a „hol dolgozol?” - kérdésre, hogy „a ló faránál”, mert a terem Savoyai Jenő szobra mögé esett.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Visy Beatrix Nixon rugózik címmel írt kritikát Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötetéről.

„A Nixon nem tud lépcsőzni novellái elég nyomasztó emberképletet működtetnek. A figurák néhány kivételtől eltekintve be vannak zárva élethelyzeteikbe, kapcsolataik beszűkültek vagy nincsenek is. Élettereik is ehhez mértek, mintha lényegében a Ferenciek tere – Astoria – Kálvin tér Bermuda-háromszögében ténferegnének. Ennél persze messzebb is merészkednek, például átmennek a Szabadság hídon vagy elutaznak Bécsbe, de jóval gyakoribb, hogy csak jól ismert közegeikben mozognak, főleg gyalog, vagy, ami talán még gyakoribb, a történetben nem történik – valós – fizikai elmozdulás, helyváltoztatás. S valahogy a terek, horizontok sem nyílnak meg, a szereplők gyakran kapuk előtt ácsorognak, éttermek asztalmintáit nézegetik, lépcsőházakban tipródnak vagy liftgombok előtt hezitálnak, vállalják-e a gomb megnyomásával járó változást.”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Rakovszky Zsuzsa Vattacukor című novelláskötetéről ketten írtak:

Bakó Sára: A nosztalgia íze

„Ambivalens családi viszonyokat, döntéshelyzeteket ábrázolni nem kockázatmentes kihívás: még Rakovszkynak sem sikerül maradéktalanul elkerülnie a didaxis rémét. A címadó elbeszélés kissé túlmagyarázó befejezése például már-már tanmesés jelleget kölcsönöz az egyébként nagyon is érdekes írásnak. Egy még mindig vonzó, kisgyerekes özvegyet ismerünk itt meg, aki komoly, megbízható udvarlója helyett a szabadságot választja, később azonban elbizonytalanodik, hogy csakugyan erre vágyott-e. A zárlatban az egykori boldog fiatalság a vattacukor ízével kerül párhuzamba: „[a]míg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte (…) És most, hogy van… valahogy nem ízlett” (32.) – hangzik Klára nem túl revelatív felfedezése.”

Görföl Balázs: Zavarba ejtő egyszerűség

„A kötet legjobb darabjaiban a felsorolt tényezők hatásosan vannak együtt jelen: a nyitott moralitás, a szembesülés, a kiútkeresésre adott eltérő válaszok, az olvasót kihívás elé állító közvetítettség és a meglepetés. Rögtön ilyen a nyitó elbeszélés, a Vattacukor. A nagyjából egy évet felölelő történet egy megözvegyült fiatal anya szűkös életlehetőségeit mutatja be a hatvanas évek vidéki Magyarországán. A nő egy megveszekedetten józan kispolgár férjjelölt és egy lázadó, szabad fiatalokból álló társaság között őrlődik, a középutas rokonok aggódó figyelmétől kísérve. A rivalizáló életstílusok és életfelfogások mindegyikének megmutatkozik a hamis, önáltató jellege, miközben értéket is képviselnek. És mintha egy közös vonásuk nagyon is lenne: boldogtalansággal járnak.”

VERS

A versrovatban Fenyvesi Ottó és Kerényi Tamás versei olvashatók. Ezen a helyen Fenyvesi Ottó Pillanatragasztó című Frank Zappa-ciklusának egyik darabját adjuk közre.

Mindenbe beleüti az orrát

Megérkeztem, Zappa vagyok, Frankie:
nem szerettem a giccses taknyokat,
begyullad tőlük a bölcsességfogam,
szopogatom az időmértékes verseket,
nem szerettem a dalok mélyén
rejtőző lila ködöket.
És mindenbe beleütöm az orrom!
Zappa vagyok, és van egy rémálmom:
indul a műsor, és tele a kanalizáció.

PRÓZA

Bognár Péter, Farkas Arnold Levente,
Gellén-Miklós Gábor, Visky András prózája.

Részlet Bognár Péter Elmész, visszajössz, sose halsz meg című írásából:

„A barátom úgy emlékszik, hogy megkérdezte, mi ez a csillag. A lány azt válaszolta, hogy ebből a csillagból sáskák jönnek elő, hatalmas sáskák, amik embereket esznek. A barátom szerint ez már csak álom lehetett. Aztán mintha változott volna valami. Talán, becsukta a könyvet a lány. Talán az öccséről kezdett beszélni. Az öccséről meg a szüleiről, meg a többi testvéréről. A barátom már csak a hangok dallamát hallotta. Aztán már azt se. Nagy lármára tért magához. Egy kövér férfi állt az ajtóban, félmeztelenül. Már reggel volt. A lány nem volt ott, az asztalon látszott a gyertya helye. A férfi kövér hasa fényes volt, mintha zsír ömlött volna végig rajta. Mögötte egy nő sikoltozott.”

ZENE

Végső Zoltán John Malkovich összművészeti estjéről írt. A színész a Zene Házában lépett fel.

„Valószínűleg nem műfajteremtő, amit és ahogy John Malkovich három muzsikussal együtt színpadra állított, de pontosan nem besorolható. Igen, jól mondom: John Malkovich, a színészóriás magyar színpadon. 2012-ben már játszott Budapesten a Vígszínházban, most azonban nem szerepelt, hanem felolvasott. Persze ez sem teljesen igaz, mert a jól kitalált minimális dramaturgia, az alig-gesztusai, a hanghordozása, néhány megmozdulása mögött ott van a színészi énje, az az 50-60 évnyi tudás, tapasztalat és az ennyi idő után is munkáló alkotási vágy, amitől a The Infamous Ramirez Hoffman a sajátjává vált.”

FILM

Stőhr Lóránt Edward Berger Konklávé című, a pápaválasztás témáját feldolgozó filmjét értékelte.

„Ralph Fiennes kétségeivel vívódó, zárkózott, elvonulni vágyó, de közben a mások lelkébe látó, a vatikáni viszonyok között magabiztosan lavírozó emberként rajzolja meg a főhős alakját, aki a konklávét megnyitó beszédében a bizonyosság ellen szólal fel, a mindenféle nemzetiséggel szembeni toleranciát dicséri, szerinte a katolikus egyház egységét csak a kételkedés hozhatja el. Lawrence a saját kétségeiről vall, és a modern ember folyamatos útkeresését teszi meg értéknek, amely elhalványulni látszik a nárcisztikus önhittséget dicsőítő korunkban.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu