A “harmadik utak”

Az ötvenes évek elején a bolsevista diktatúra láttán ideiglenesen csalódtam a szocializmusban, s új eszméket keresve belebotlottam Röpke Harmadik út című könyvébe. A szerző briliáns elemzéssel bizonyította be a kollektivista gazdasági rendszerek (bolsevizmus, nácizmus) tarthatatlanságát, és fölhívta a figyelmet arra, hogy a XX. század divatja, az etatizmus – vagyis, hogy az emberek minden bajuk esetén az államtól várják a megoldást –, a tőkés társadalmat is könnyen a kollektivizmus felé sodorhatja.
Az elemzés remek volt, de aztán leírta, hogyan képzeli a jövőt, a voltaképpeni “harmadik utat”. Vissza a kisiparhoz, a kisbirtokhoz! – hirdette –, meg kell szüntetni az indusztriális társadalmat. Jézusom, gondoltam én tizenkilenc éves fejjel, ez hülye! Már akkor kb. négymilliárd ember élt a Földön, hogy fogja ezeket a kisipar eltartani? (Világosan láttam, amit ma is: hogy itt csak előre lehet menekülni; nemcsak az idő, de a gazdasági-társadalmi evolúció is irreverzibilis folyamat.) Ez a Röpke svájci volt, és nyilván úgy képzelte, hogy a földet túró hindu pária és az afrikai fekete gyémántbányász majd svájci tehenek tenyésztése mellett svájci órákat fog szabadkézzel össze-bütykölni üres óráiban, még üresebb óráiban meg kifejleszti Bel-ga-Kongóban a svájci bankrendszert.
Hasonló rémületet érzek mostanában, amikor látom (és hallom), hogy az “új közép” felé sasszézó nyugat-európai “modern szociáldemokrácia”, hogyan keresi a maga “harmadik útját”. Nemrég Illés László már 2000-ben megjelent elemzése került a kezembe Anthony Giddens A harmadik út című könyvéről, és a hideg futkos a hátamon. Ha a világ ezt az utat követi, ami olyan, mintha Thatcher asszony állt volna a szociáldemokraták élére, akkor végünk van.
A bolsevizmus torzulásai miatt rettegünk az “osztály” fogalmától, de nekem teljesen mindegy, minek nevezzük: van, akinek nincs tőkéje, termelőeszköze, van, akinek van. Ez a kicsi különbség föloldhatatlan ellentétet teremt a két réteg, a tőkével rendelkezők és a tőkével nem rendelkezők között.
Nem lehet belenyugodni abba, hogy a föld lakói nyolcvan százalékának emberalatti nyomora biztosítja a Föld lakói húsz százalékának viszonylagos jólétét. Amerikában a nyolcvanas években a keresetnövekmény 60%-a a lakosság 1%-ához került, vagyis az elnyomorodás nem csak a fejlett és “fejlődő” országokat osztja meg, de a legfejlettebb tőkés társadalmakon belül is egyre nagyobb és nagyobb. A jóléti társadalom eszméjét azzal fúrta meg a liberális tőke, hogy ha az állam sok adót von el a profitból, és sok szociális segítséget juttat a rászorulóknak, versenyképtelenné válik. A segély különben is amorális, egyenlősdi, ellustít és kiöli az ambíciót. Esélyegyenlőséget kell teremteni, és mindenki küzdjön meg önmagáért.
Szép. Mondhatnám: nemes! Csakhogy a valóság az, hogy nem az esélyegyenlőség, de az esélyegyenlőtlenség nőtt a hatvány sebességével az elmúlt évtizedben.
Nem nevezheti magát szociáldemokratának olyan irányzat, amely bele akar tagozódni az új középbe, gyakorlatilag föladva ön-magát, amelyik lemond a globalizáció veszteseinek, az elnyomorodó egyharmadnak (de lehet, hogy négyötödnek) a képviseletéről. Az igaz, hogy semmi biztosíték nincs e pillanatban arra, hogy a szociáldemokrata mozgalom világviszonylatban le bírja győzni a termelőerők technikai fejlődésén alapuló globális és agresszív fináctőkével szövetkezett lobbik erejét. De ha letér erről az útról, az elnyomorodás táptalajt ad az extrémitásnak, a jobboldali populista mozgolódásnak, a retrográd erőknek, a nacionalizmusnak, a fajgyűlöletnek, magyarul: a neonácizmusnak. Ahonnan a szociáldemokrácia föltartott kézzel kivonul, hogy csatlakozzék az “új középhez”, ott azonnal a populista neoná-cizmus emeli magasba a zászlaját.
Valakibe bele kell kapaszkodniuk az éhhalál szélén tántorgó tömegeknek. Vagy Krisztusba, vagy az Antikrisztusba, mert van egy szint, és a világ megnyomorodott népei közel állnak hozzá, ahol már minden mindegy…