Csak ami volt, annak van bokra…

Brúnó volt a legkedvesebb kutyám. A boldogságtól, hogy velem lehetett, úgy csóválta a farkát, hogy az egész gerince kígyózott tőle, a fejét belém fúrta (bárhová, ahol elért) –, maga volt a szeretet sárga villáma. Az első igazi kutyám, akinek a gazdája is én voltam.
Csak a történet végét szeretném elfelejteni, de nem lehet, mert megtörtént, és ami megtörtént, az van. Nem múlik el. Velünk marad. Egy állócsillag százezer fényévnyire fölrobbant, és régen nincs már. De a fénye most ért ide, látjuk. Az egész mindenség, amit látunk, elmúlt, már csak történelem: – mégis itt van. Velünk.
Detti tudta, milyen régen szeretnék kutyát, és úgy döntött, megmutatja, hogy elvált nejemnél ő sokkal különb: mellette kutyát is tarthatok. Nyáron van a születésnapom, ilyenkor alom már nincs, Detti fölhívta az ebtenyésztőket, ahol ajánlottak egy öthónapos magyar vizslát. Én olyan boldog voltam mint egy gyerek.
Azonnal egymásba szerettünk, Brúnó meg én. Pont olyan gyanútlan volt, olyan átverhető, a nagy szeretetével pont olyan kiszolgáltatott, mint én. És hamarosan kiderült, miért volt eladó.
Alulharapásos volt, továbbtenyésztésre alkalmatlan. És még túlmozgásos is, hát Detti, ha már kan létére nem fedezhet, kiheréltette, hogy lehiggadjon. Persze nem higgadt le. Én így is imádtam, de Detti kezdte unni. Túl sok baja volt ennek a szegény kutyának, és nem lehetett büszkélkedni vele. Valami vadásznak megmutattuk, és azt mondta, vadászatra nem jó, nagyon „lazán izmolt”. De hiszen úgy fut, mint egy agár! Igen, mondta a vadász, rövidtávon, de nem elég kitartó. Egyébként is össze van nyomva a tüdeje.
Micsoda? Tényleg… eddig nem vettem észre, hogy a mellkasa jobb oldalon behorpadt. Kölyökkorában valami balesettől eltörhettek a bordái. Az is később derült ki, hogy időnkint tikkel a fejbőre, pontosabban a fülmozgató izmai. Ez bizony egy gyógyult szopornyicára vallott. A szopornyica agyvelőgyulladás, Brúnó túlélte, de ettől kicsit dilis lett. Egyszer lenyelt egy olyan négy centi átmérőjű tömörgumi labdát, meg kellett műteni, a gumilabda mellett egy nagy építőkocka, kavics, pezsgősdugó és egy egész luftballon volt benne. Igen, flúgos volt egy kicsit…
Nekem természetes volt, hiszen ilyennek vállaltam. Valahogy rámbízta az Isten… a Sors… – mit tudom én! Rámbízatott. Ahogy az ember a fogyatékos gyerekét is szereti, sőt. Jobban szereti.
Dettinek azonban így már nem volt ínyére. Hiszen így semmi haszna. Kiállítani nem lehet, szaporítani nem lehet, dicsekedni nem lehet vele, inkább szégyellni való. Detti szabadulni akart tőle, szerette volna elajándékozni, de egy hibás kutya nem kellett senkinek. Titokban örültem, és nem is álmodtam róla, hogy Detti már radikálisabb megoldást fontolgat.
Aztán Brúnó félig megette a plédet, a vadonatúj plédet, és ez nem volt megbocsátható. El kell altatni – mondta Detti határozottan –, ez a kutya nem normális. Tudtam: kutyát tartani egy házaspár csak egyetértésben képes, és ez a második házasságom volt; bizonyítani akartam.
Nem mentem el velük. Derűsen jött haza, szép volt, sugárzott. Fogta a kezem, mosolya kéken világított, szőke hajában aranylott a napfény és mondta, mondta selymes, búgó, okos hangján, hogy egész-séges önzés nélkül minden élőlény elpusztul, ez alapvető biológiai törvény. Egészséges ember azért tart kutyát, hogy örömét lelje benne, csak a mazochista vállal értelmetlen terheket.
Három év múlva kirúgott; meg kell értenem, mondta selymes, búgó hangon, okosan, hogy neki már nem jó velem. Megértettem: csak mazochista vállal értelmetlen terheket…
De az én árulásom nem múlik el azzal, hogy megbűnhődtem érte. Ahogy Brúnó szeretettől homályos sárga pillantása, meleg, kutyaszagú lihegése, úgy a gyalázatom is velem marad az örökkévalóságig, akár egy százezer fényévnyire fölrobbant szupernóva.