ÍZLÉSEK ÉS POFONOK…

Ismertem egy édes kis csajt (ötvenes évek közepe), még szerelmes is voltam belé, aki nagy proletár öntudattal rendelkezett.
Nota bene a papája kisiparos volt, később kisipari szövetkezeti elnök, ötször olyan jól ment neki mint nekünk, burzsujoknak; engem Váci utcai zsidó polgárnak nézett – ebből a Váci utca stimmelt, de a külső Váci utca, a csarnok felöli rész, és udvari lakás az ötödik emeleten; oké volt félig, vagyis etnikailag, a zsidó is; a polgár csak annyiban, amennyiben apám “citoyen”-nek tekintette magát, amúgy eredetileg kisiparos volt, mint szerelmem apja, és zsidóként, aki németül, franciául perfekt beszélt von Haus aus, angolul maga tanult meg Tutzen-Langenscheit nyelvkönyvből, és csak a numerus clausus miatt nem kerülhetett egyetemre, természetesen par excellence értelmiségi; de barátnőm papája is értelmiségi volt bizonyos vo-natkozásban, mert a háború előtt, míg nem önállósította magát, és segéd úr, vagyis proletár volt, tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban; volt tehát egy autodidakta mozgalmi-, szakszervezeti műveltsége; és nem csak Marxot, de Freudot is olvasott, tudta mi az általános relativitás, olvasta az Anti-Dühringet és az Empiriokriticizmust és Tolsztojt és Gorkijt és Upton Sinclairt, Roza Luxenburgot és Majakovszkíjt, Adyt és József Atillát – szóval én úgy voltam polgár, ahogy ő (a lány), és ő úgy volt proli, mint én; ráadásul ő tisztviselőként dolgozott a vállalatnál, míg én fizikai munkás voltam, igaz, hogy szakmunkás: lakatos.
De nem az osztályhelyzetről, az ízlésről akartam beszélni.
A leányzónak kimondottan jó ízlése volt, már ami a női öltözködést illeti. Tudta mihez mi megy, mihez mit lehet fölvenni, milyen cipőhöz milyen ridikül illik, és milyen színeket lehet összekombinálni. És mint proletár identitású hölgy mérhetetlenül büszke volt a jó ízlésére, és mérhetetlenül lenézte és megvette a rossz ízlésű nőszemélyeket, különös tekintettel a belvárosi burzsuj ribancokra, de lenézte azokat a buta libákat is, lettek légyen bármennyire is népi, plebejus származékok, akik nem tudtak öltöz-ködni, akik nem tudták, mihez mi passzol, akik förtelmesen bírtak kinézni –; egyszóval a rossz ízlésűeket.
Ne, te, ne, Juli! – mondogattam én – ne pattogj már, nem rossz ízlésű az a “liba”, csak más ízlésű, érted? Ízlése neki is van, ízlése minden embernek van, csak az övé más, mint a tiéd!
De hiába mondtam, hogy a roma ízlése, aki a csiri-csári színes cuccot szereti éppen olyan érvényes, mint az övé vagy az arab hastáncosé Damaszkuszban, és az alabamai fekete plantation-boynak sem rosszabb az ízlése, csak más, mint a zsidó értelmiségié Manhattanben.
Nem vette a lapot; a tolerancia nem volt erős oldala, ezt alighanem a proletár öntudat tette. Úgy tartotta, részéről nagy teljesítmény, hogy proli-lány létére ilyen kifinomult ízlésre tett szert, és nem fogadta el az én nézeteimet az ízlés relativitásáról, úgy gondolta igenis van abszolút ízlés: az övé!
Amikor a paraszt végre a háztájinak köszönhetően tollasodni kezdett sok évszázados nyomor után, igencsak cifra dolgok épültek vidéken: kovácsoltvas kerítés halakkal, őzikékkel, lemenő nappal; a kertben kerti törpék több méretben, festett agyagbéka és fa-gólya, Parlament, Eifel torony vagy Kreml gyufaszálakból, Drakula vára festett gipszből; az én értelmiségi barátaim hol röhögtek, hol szörnyülködtek; én hiába mondtam, hogy minden ízlés érvényes, és a szépérzék ilyetén kitörésének is örülni kell; a gyerekének meg az unokájának az ízlése már polgáribb lesz; nem kiröhögni kell őket, hanem megdicsérni, aztán mást is mutatni nekik – nem hitték.
Én pedig váltig emlékeztem, ma is emlékszem apámra. Amikor át-képzősként tanulni kezdtem az Ikaruszban, mert lám apám után én sem kerülhettem egyetemre, ő azért, mert zsidó volt, én azért, mert ő kisiparos volt; szóval az első napokban találtunk egy kb 20 mm. belső átmérőjű alumínium csövet, amiből csodálatos pecsétgyűrűket reszeltünk, amit fölpolíroztattunk csillogóra a polírozókkal – képzelhetni, milyen gyönyörű lehetett! Én is büszkén feszítettem vele otthon: ráadásul saját kezem munkája is volt.
Apám hosszan és szomorúan nézte a gyűrűt, aztán hosszan nézett a szemembe. “Arról azért nem volt szó, hogy az ízlésüket is átveszed” – mondta csöndesen. Elszégyelltem magam. Pár napig még dacoltam, aztán lehúztam a gyűrűt. Mert együtt kell élni, gondolkozni, lélegezni szak- és sorstársaimmal. Igen. De amellett meg kell őriznem magam is.
Hát persze. Arról volt szó, ha már így alakult, hogy én adom át az ízlésemet és mindent, amit tudok. Mint egy tanító. Egy rabbi. Egy népművelő. Ez a dolgom. Ahogy József Attila mondta:
Taní-
tani.