Kajla döntése

Röviden az történt, hogy Tányát elcsapta a vonat, a két hátsó lába, a farka… még több is egy kicsivel… odalett. Az állatorvos azt mondta, menthetetlen, ne hagyjuk szenvedni, altassuk el. De Kajla nem engedte. Ilyennek még sose láttam; nem volt már kutya. Nem azt mondom, hogy vadállattá vált, csak azt, hogy már nem volt kutya, akinek a gazdája én vagyok. Tányához való viszonyába én nem szólhattam bele. Ebben ő volt a falkavezér, és tudtam, mindenkit széttépett volna (engem is), aki akkor megérinti Tányát. Kihívathattam volna a sintért, hogy az acélhurokkal húzza félre, csak addig, amíg Tánya megkapja az injekciót, de nem bírtam megalázni.
Nem az a képtelenség, hogy utánament. Nem az, hogy nem akart nélküle élni. Nem az, hogy másnap hajnalban, amikor kimentünk hozzájuk a sínekhez, már Kajla sem élt. Hogy szabályosan a vonat alá feküdt. Ami történt, az ő döntése volt. Az a képtelenség, hogy én elfogadtam. Hogy hagytam, belementem. Pontosabban az, hogy otthagytam, jó, otthagytuk, nem voltam egyedül, tudom, de a kutyák hozzám tartoztak, mind a kettő, én voltam a gazda, az egyetlen, aki fölülbírálhatta volna Kajla döntését, de elfogadtam.
Mi az, hogy nem tudhattam?! Frászt nem tudtam! Igenis tudtam, hogy ha otthagyom valami ilyesmi lesz. Nem tudtam pontosan, mit tesz majd és hogyan, de nagyjából számítottam rá. Tudtam, hogy önáltatás, hogy majd, ha Tánya kiszenved, Kajla hazajön, mintha mi sem történt volna. Folytatja, mint egy ember, mint valami özvegyember. Na nem! Ezt nem. Tudtam, hogy ennél azért különb. És nem voltam meglepődve meg elképedve, mint ti, te is meg a többiek. Nem álmélkodtam, hogy fantasztikus. Ilyen fokú összetartozás, ekkora ragaszkodás még emberek között is csodaszámba megy… pedig csak kutyák… Az én szótáramból hiányzik az a határozószócska, hogy „csak”, legalábbis a kutyák vonatkozásában…
Kajla keverék volt, alapjaiban német juhász, de a füle lekonyult, akár egy airdale terrieré, ezért lett Kajla. És rohadt csavargó természete volt, pedig remek munkakutya lehetett volna, de én rontottam el. Nem foglalkoztam vele eleget, a döntő korban, fél éves és másfél éves kora között, mert éppen váltam, és mentettem az irhámat (meg Kajláét is), és alkudoztam a gyerekre. Megpróbáltam kifizetni Nórát, hogy a gyereket ne veszítsem el. Ez sikerült, de nem Nórán múlt, nem is azon, hogy engem közben ingre-gatyára vetkőztetett, hanem Pannin, mert Panni ragaszkodott hozzánk: Kajlához meg hozzám… (hogy kit szeretett jobban? – talán engem, de Kajla halálába belebetegedett). Hogy milyen mocskok voltunk, milyen hitványak, önzőek, szeretetre képtelenek egy kutyához képest!
Egyébként Tányát Panni szerezte, nekem. A fiúja nagybátyja zsaru, és Tánya abszolút kiképzett rendőrkutya volt, gyönyörű ónémet juhász, akit öt éves korában nyugdíjaztak. Panni arra gondolt, hogy ha Kajla akkora csavargó, legyen nekem egy jól nevelt, hűséges kutyám, egy szuka, aki őszintén szeret majd (az anyja, Nóra helyett is), de Kajla megbüntetett a hűtlenségemért és elszerette Tányát.
Mit nézel, nem vagyok bolond! Kajlának én voltam a gazda, a falkavezér, az isten, de amikor magamhoz vettem Tányát is, már nem volta számára más, csak egy rivális kan. Nem bírt legyőzni másképp, csak úgy, hogy elcsavarta Tánya fejét. Éjjel nappal együtt voltak, nyalták falták egymást, nemcsak akkor, amikor Tánya tüzelt. Tánya kölykeit együtt nevelték, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem ők tartoznak hozzám, én tartozom hozzájuk – és nem voltam boldogtalan! Panni jól kitalálta.
Persze az egerszegi expressz nem volt belekalkulálva. És azt sem sejtettük, hogy a Kajla, ez a falánk zabagép, ez a megátalkodott csavargó, ez a nehezen kezelhető ordas mindannyiunknál nagyobb jellem.