Párizsi szorongások

Párizs ma is gyönyörű. Látszik, hogy polgármesterei évszázadok óta tervezik; pontosabban: urbanisztikai szakértőkkel, építészekkel terveztetik; egyik terv a másikba kulcsolódik, akár a láncszemek (nincsenek ciklusfüggő, agyament fatazmagóriák). A nagy építkezések között is megoldják a közlekedés folyamatosságát, minden talpalatnyi hely kihasználva: zöld, gyep, fák, harmonikusan pompás virágágyak, színköltemények, megannyi képzőművészeti alkotás; és minden karbantartva: a panelházak körzetei éppúgy, mint a hagyományos belváros. És mindegy, hogy színes bőrűek lakják a környéket vagy ős-párizsiak (akik egyre kevesebben vannak), a városkép egységes.
Nem ártana, ha a mi feudális várospolitikusaink, mielőtt egy-egy tisztség örökös birtokosává koronáztatnák magukat, néhány éves tanulmányutat tennének a Hotel de Ville-ben.
A nők gyönyörűek, főképp a színes bőrűek. Az arabok is. Kár, hogy szorongva kell rájuk néznem, hogy esztétikai élmény helyett arra gondolok: ők szülik majd jövendő gyilkosaimat. A gyerekeim az unokáim, az életformám, a kultúrám gyilkosait. (Hogy egy percre sem tudom a gyűlöletet elfelejteni.)
A franciák a bevándorlás kérdésében teljesen idióta, skizoid módon viselkednek. Ottlétem alatt merült föl (sokadszorra), hogy a bevándorlási törvényt meg kellene szigorítani. Képzett munkaerő kellene, nemcsak civilizálatlan segédmunkás köztisztasági feladatok elvégzésére, trógerolásra, építkezésre, ami egy echte franciának derogál. És ha bejön egy munkás Maliból, fél év múlva ott a három felesége, huszonhárom gyereke, apja, anyja, apósa, anyósa, akiket mind a francia adófizető polgár tart el a francia szociális háló még mindig fantasztikusan „jóléti” jellegének következtében, mégis, ezek az adófizetők tüntetnek a bevándorlási törvény szigorítása ellen, ami már nem csak Le Pen programja, de Sárközyé, a népszerű „Sarko”-é is.
A színesbőrűek persze gyönyörűek, különösen a fiatal nők, de ez az én szempontom, a bámészkodó vendégé, és nem az ott lakóké. Azelőtt elfogott az undor és a harag Le Pen neve hallatára, ma már nem hoznék elhamarkodott ítéletet. Ők is változtak, különösen Marie Le Pen, az öreg Le Pen lánya. Vonzó, csinos, okos, olyan személyiségnek látszik, aki hamarosan tényező lehet. Már túl vannak azon a szélsőséges állásponton, hogy „Blanche France!”, fehér Franciaországot. Ők is a bevándorlási törvény árnyalásának a hívei. És láttam a tévében a Francia Nemzeti Front több tüntetését. Franciaország térképét vágták ki, rajta ezzel a fölirattal: „Szeresd vagy hagyd el!” (angolul – a CNN-en – még jobban hangzott: „Love it or leave it!”) Jogosnak tűnik. Azt hiszem, ezzel bármelyik honfitársunk egyetértene, ha nekünk kellene hasonló problémákkal szembenéznünk.
Egyébként jelentem: az Eifel, A Concorde, az Etoil, a La Dèfance, a Louvre, a rue Rivoli, a rue Rosie, a Pompidou Cetre, A Notre Dame, a Quartier Latin és a Sarcre Coeur: minden a helyén; a Metro hálózat pompásan működik (sztrájk kivételesen nem volt), és Párizsba beszökött a tavasz, és szent Mihály útján suhant nesztelen – még ha ennek a szimbolikája zavaros is egy kissé…
A franciák változatlanul öntelt hülyék, a memóriájuk szelektív, csak az ellenállása emlékeznek, a kollaborációt elfelejtették, és Európai Unió ide meg oda, egyetlen európai nyelven sem hajlandóak megszólalni, csak franciául, mégis, ha tehetném, már holnap fordulnék is vissza.