Temető a Tisza

Úgy mondja a nóta: Temető a Tisza / mikor kivirágzik. Mert a tiszavirág rajzása egy napig tart: reggel a lepkék kibújnak a lárvából, szárnyra kelnek milliárdnyian a Tisza fölött: valóban, mintha kivirágzott volna a folyó, de a lepke lerakja a petéit, estére már elpusztul, a virágba borult folyó temető lesz. Ez a természet egészséges rendje. A rovarok nem hiába éltek, az ember számára szemet gyönyörködtető volt a rajzásuk, holtukban meg táplálékul szolgálnak a vizek lakóinak.
Mostanában is temető a Tisza, évről évre, újra és újra, de ennek a jelenségnek a természet rendjéhez semmi köze. Az ember felelőtlenül, mint egy idióta Calibán, durva és illetéktelen kézzel beletúrt a rendbe. Még a múlt században kezdődött. Nem tetszett a racionalista honatyáknak a természet ésszerűtlensége: nem működött olyan szép mechanikusan, mint egy svájci óra. A Tisza kanyargott. Össze-vissza, akár valami deviáns, ultraradikális, baloldali kamasz gondolatai.
Egy folyó folyjék egyenesen: ez a rend! Nahát!
Meg aztán mire valók az árterek? Hasznosíthatatlan terület különféle haszontalan állattal és növénnyel. Hát még az Alföld mocsarai, a pákászok világa, a milliónyi fölösleges élőlénnyel, és a sokezer szabad vízi emberrel, akinek megélhetést adott. (Termeljenek búzát! Cselédként a nagybirtokon…) Bölcs múltszázadi hazafiak kitalálták, hogy ki kell egyenesíteni és gátak közé kell szorítani a folyót, megszűntetni az ártereket, lecsapolni a mocsarakat, elpusztítani minden élőlényt, amely nem haszonállat és nem haszonnövény!
Ne haragudjunk rájuk, jót akartak: tényleg azt hitték, hogy elképzeléseik ésszerűek. Hogy ők a haladás zászlóvivői. Nem értették az Istent, minek teremtett annyi fölösleges élőlényt, gazokat, gyomokat, piócát, szúnyogot, poloskát és mérges kígyót. Azt csak egy Marx nevű abszolút szalonképtelen filozófusnál olvashatták volna, hogy az ember annyit ismerhet meg az objektív valóságból, amennyire az adott történelmi és társadalmi viszonyok között az emberi tudat a látszat mögé, a lényegig hatolni képes. Így minden tudós meg volt győződve, hogy mindent tud a természetről. És kiirtották az erdőket a Tisza fölső folyása mentén a hegyekről, nem gondolták, hogy egyszer ettől akadálytalanul ömlik majd alá tavasszal a Kárpátokból az olvadó hólé.
És most évről évre egyre nagyobb árvizek zúdulnak le a Tiszán, és a Tisza temet: temeti a falvakat, a szegényemberek házait, a kis parasztok és halászemberek álmait, egy egész keserves élet munkájával összegürcölt otthonukat; a sírba belehullanak az ország népének véres verejtékkel kipengetett adóforintjai is…
És apokaliptikus temető volt a Tisza tavaly, amikor az elhanyagolt, balkáni állagú romániai bányákból kiszökött a cián és a nehézfém, és elpusztította a folyó teljes élővilágát, a bogaraktól, növényektől a hetven kilós harcsákig; a kémiai mérgektől sokezer tonna hal mellett sokezer emberélet ment tönkre, halászoké és panziósoké, kereskedőké és piacozóké, akik az idegenforgalomból éltek.
Kocsis Tibor fotóművész, filmrendező és elkötelezett termé-szetvédő fotókiállítása mely TISZA, ANNO 2000 címmel a Természettudományi Múzeumban látható Csák Erika rendezésében, ennek a nagy temetésnek állít szívbemarkoló emléket. Szerencsére Kocsis Tibor tudja, hogy a fotó a pillanat megragadásának művészete, pontos kompozíciói sohasem válnak kimódolttá, nem érződik rajtuk a beállítás, pedig a fotózás esztétikai üzenete éppen a számtalan lehetséges látvány közül az egyetlen jellemző látványnak a kiválasztásában, a képkáder határaiban, az objektívnek a megválasztásában, az optimális látószög és a megfelelő fényviszonyok megtalálásában, röviden: a helyesen alkalmazott technikában van. Kocsis Tibor mindent tud a szakmáról: képei pontosak, objektívek, kemény kontúrúak, lényegre törők; nem sejttet, nem maszatol, nem hallgat el semmit.
Ezzel ragad torkon. Mondanivalója általánosabb, mint egy “Tiszasirató”; a huszonegyedik század emberéhez szól: mindannyiunkhoz, akik felelősek vagyunk a mohóságunkért, a harácsolásainkért, egymásért, a környezetünkért, az utódainkért.