A bulvár dicsérete?

Óriási szenzációóóóó! Hat évtizedig lappangott a kézirat, de most megjelent a legelsőként született tudósítás a pesti pokolból! Minden idők legjobb riporterének leghitelesebb beszámolója a rémkorszak hónapjairól! Ahogy a zseniális tollforgató, Tarján Vilmos látta! Szenzáció!
Hát valahogy így kiáltoznának a rikkancsok, már ha lennének, s ha egy könyv megjelenése még eseményszámba menne. Akkor aztán jönne valaki, aki bebizonyítaná, lám csak, ez a szenzáció nem is olyan óriási, sőt: a kézirat kifejezetten gyenge, újdonsággal nem szolgál, a legjobb lett volna, ha soha meg nem jelenik s a jótékony feledés homályába vész. Mire megint másvalaki ekként tenne igazságot: igaz ugyan, hogy a 64 éves szerző halála előtt két évvel, súlyos betegségekkel küszködve vetette papírra emlékiratát, igaz az is, hogy a kézirat meglehetősen pongyola stílusban íródott, az emlékező emlékezetét gyakran pótolta fantáziájával, mégis, A bedeszkázott riporter végeredményében korfestő és helyenként megrendítő olvasmány.
E képzeletbeli – ám nagyon is valóságos kérdéseket feszegető vitát - itt és most félbeszakítom, már csak azért is, hogy most már a fikció segítsége nélkül megvalljam, ritkán váltott ki belőlem ennél ambivalensebb érzéseket egy könyv elolvasása.
Mindenek előtt is: oda egy legenda. Magam, aki a két világháború közötti sajtótörténetben némiképp eligazodom, stúdiumaim során mindig azt olvastam, hogy a Tarján – memoárokban: a Vili – a riporterek riportere és a toll mestere volt. Most meg - a kivételt erősítő néhány megrendítően pontos mondaton túl – kusza fogalmazások halmaza, széteső, egymásra nem épülő bekezdések, szerkesztői beavatkozásért kiabáló sorok, befejezetlen gondolatok majd minden oldalon. Aztán, hogy éppen ennek a kötetnek a hatására belelapoztam Tarján Vilmos korábbi köteteibe, így a (t.v.)-től Tarjánig, no meg a Riporteri titkaimat nem viszem a sírba címűekbe, egyértelműsödött, hogy mások érzéki csalódásának (vagy legendagyártásának) voltam, persze nem is oly vétlen, inkább figyelmetlen áldozata. „Megnyugtatott” (megerősített) ebben a mostani kiadás sajtó alá rendezője, előszóírója Buza Péter is, amikor ő is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a legendás főhős „sohase fogalmazott éppenséggel jól vagy szellemesen”.
De nem ezért szeretjük – tehette volna hozzá a baráti társaságban mindig sikerrel elsüthető bon mot. S hogy miért is lehetett szeretni, tisztelni, irigykedve gyűlölni Tarján Vilmost, nos erről szól Buza - terjedelmében a kötet majd’ felét elfoglaló – előszava. Úgy általában nem vagyok lelkes híve az olyan kiadványoknak, amelyekben a szerkesztő, a sajtó alá rendező a főhős szerző elébe tolakszik, s rövid utószó helyett előszóban ecseteli hosszasan a közreadott mű korszakos voltát, felhívja a nagyérdemű figyelmét az árulkodó vagy perdöntő részletekre, s persze el is igazít, s el is helyezi a művet a nagy egészben, stb. stb. Mintha a műnek nem önmagáért kellene helytállnia. Régi szokásom szerint A bedeszkázott riporter-t is a végén, vagyis a fő szövegnél, az emlékiratnál kezdtem, ám azon kaptam magam, hogy mind gyorsabban lapozok tovább, s aztán félbe is hagytam a naplóemlékezést valahol 1944 novemberénél. Ismét kézbe véve a könyvet, szinte véletlenül olvastam bele az előszóba, s hirtelen minden a helyére került. Az is, hogy hogyan és főleg miért lett az 1881-ben született Klein Vilmos (Tarján névre magyarosítottan) a századforduló idején, alig több mint 20 évesen magasan jegyzett riporter, aki harmincas éveinek legelején, a szerencse, a vakmerőség, az évek óta módszeresen ápolt kapcsolatrendszer, a helyzetfelismerés és a pofátlanság különös szövedékének jóvoltából elsőként tudósít(hat)ott az (első) világháború kitöréséről, majd – öt évvel később – Kun Béla börtönbeli megveréséről. Ez utóbbi truváj (megspékelve néhány egyéb lelkes forradalmi munkával) vetett véget zsurnaliszta karrierjének, s e távozási kényszer indított útjára egy újabbat, a „vendéglősit”, melynek csúcsát a kávéházak kávéházának, a New Yorknak kitalálása és napi 24 órás üzemeltetése jelentette. A mindenütt otthonosan mozgó, a menetrendszerűen érkező bukásokból erőt merítő, újra és újra feltápászkodó Tarján nagy, talán legnagyobb kalandjába mégis akaratlanul került, több százezer sorstársával együtt élve meg a folyamatos s mind erőteljesebb kitaszítottság „élményét”, majd 1944-es (a pesti gettóba való) bedeszkázását. A túlélő, az egész Pestet ismerő, sokat tapasztalt Tarján – 1945-ben már beharangozott – emlékiratában felvillanó arcélek ma már picinyke ecsetvonások mondjuk a Jávor Pál megpofozta színészkamarai elnök, Kiss Ferenc, az Endre Lászlóval együttvacsoráló Muráti Lili, az állásából éppen elbocsátott s ezért udvariasan előreköszönő, egyébként zsidófaló főrendőr, Hain Péter vagy a gettóban mankóval a hóna alatt rokkantan is másokat nevettető Alfonsó portréján. De – irányítja rá a figyelmet a lényegre Buza – a riport: akció, az újságíró, ezúttal Tarján Vilmos „akciója”, története – tipikusságában és egyediségében – megismételhetetlen.
Belátom, szokatlan, ha egy könyv kapcsán a maradéktalan elismerés a „mellékesnek”, a kísérő szövegnek szól, ezúttal azonban nem lehet másképp: Buza pazar, az emlékirat stílusát, feszességét és szerkesztettségét messze felülmúló esszé-tanulmányt írt; sikerült neki a szinte lehetetlen: ihletetten taglalja a közreadott mű nélkülözhetetlenségét, felhívja a nagyérdemű figyelmét a mű részletgazdagságára. S persze el is igazít. Nem csak a tarjáni életműben, a főhős által betöltött szerep mibenlétében is. Buza tehát az emlékirat előtt újjáépíti, biztos talapzatra állítja - az apró mozaikdarabkákból összerakott – legendát, így kuriózumként olvasható utolsó nagy riport életműzáró alkotássá lényegül át.
Murányi Gábor

Tarján Vilmos: A bedeszkázott riporter. A bevezetőt írta, a visszaemlékezést szerkesztette és a jegyzeteket készítette Buza Péter. Budapesti Városvédő Egyesület, 156 oldal, 2500 Ft.