Emlékkönyv á la Szalay

Kár, nagy kár lenne sok szót pazarolni arra, hogy mi nincs benne a Visszapillantásban. Mert ha csak egy hevenyészett felsorolásba, s egy-két szavas indoklásba kezdenék, akkor ennek a Lapmargónak terjedelme sem lenne elég a leltárhiány számbevételének. Csakhogy: ez a kötet szubjektív válogatás, egy, az újkori magyar riportfotót szerkesztőként, szervezőként fotóriporterként meghatározó személyiség szakmai mustrája. Már csak ezért is érdemes belelapozni Szalay Zoltán emlékkönyvébe: mit tartott ő könyvbe mentendőnek a soktízezernyi fénykép közül. (Szalayt egyébként az is ismeri, aki netán nem hallotta a nevét, hiszen a Nemzeti Színház 1964-es felrobbantása kapcsán kinek ne ötlene fel az a kép, amelyen az épület maradéka, a szabad ég alatti, téglatörmelékkel teli nézőtér és a vaksötéten tátogó színpad látható. Vagy öt évvel korábbról az éppen induló rádiós szappanopera, a Szabó család szereplő tablója: előtérben a karját összefonó, huncutul vigyorgó Gobbi Hildával és a mélabúsan gondterhelt örök kisemberrel, Szabó Ernővel. Vagy az 1986-os, a konszolidációs Kádár János egész politikai életútját egyetlen telitalálatos pillanatba sűrítő felvétel, amely a Varsói Szerződés budapesti csúcstalálkozóján készült: a magyar pártvezér középen egyedül áll, próbálja nem észrevenni a ránéző Nicolae Ceausescut, akikre viszont ő tekint, Gorbacsovra, Honeckerre és Jaruzelskire, azok őt nem hajlandók a körükbe fogadni…)
Szóval a most megjelentetett kötet Szalay válogató visszapillantása tanítványai, barátai (eseténkénti ellenlábasai) vagy csupán kollégái termésére. S mint ilyen, értelemszerűen szubjektív, még akkor is, ha az album alapanyaga meglehetősen kötött: a negyedszázados múltra visszatekintő magyar sajtófotó tárlatok pályázati anyagából szemezget, évenkénti bontásban. Kezdetben 2-3, később 6-8, esetenként 10 fotóval felidézve, jellemezve az adott esztendő történését. S ha van valaki, akinek ez az isten- és szakmakísértő nekibuzdulást és elfogultságot meg lehet bocsátani, hát az is Szalay, akinél jobban kevesen ismerhetik az alapanyagot, minthogy a 25 tárlat többségének ő volt létrehozója, szervezője, olykor zsűritagja, pártatlan motorja.
Mindez, belátom persze, burkolt kritika is – lehetne, de szavamra, nem az. Kiállás inkább a „jutalomjáték” joga és megérdemeltsége mellett, amit azzal a szubjektív kritikai megközelítéssel is alátámasztok, hogy a következőkben néhány – Szalay által is favorizált (favorizált, mert beválasztott!) - felvételről írnék csupán, nem tagadva önnön elfogultságomat sem. (Hozzátenni mindehhez még annyit szeretnék: aki „objektívabb” szemlére vágyik, megalapozottan fordulhat az évenkénti sajtófotó tárlat utólag összeállított „katalógusaihoz”, benne a díjazott alkotásokkal.)
Rátérve immár a most megjelent albumra: magam nagyon is egyetértek azzal, hogy a negyedszázados visszatekintés emblematikus képének Szalay azt az 1990-ben, Moszkvában készített Bánkuti András-felvételt tartja. Az Alkonyat című fotó, ha úgy tetszik utcai csendélet, 10 járókelő egy hatalmas Lenin-plakát előtt, csakhogy a stilizált pártvezéri fej – Bánkuti kompozíciójában a (végső) napnyugtát idézi, mondom még egyszer: 1990-ben, váteszi reménységben. Aztán itt vannak a fotóválogatottban Kornis Péter és Stalter György 1982-es sorozatai: az Ingázó vendégmunkás emlékezetes pályaudvari pillanatai illetve egy bányászkolónia (majdnem) hűlt nyomát rögzítő Tólápa című felvételek. S bekerültek Horváth Dávid 1982-es, botrányt kavaró és betiltott rockkoncerti riportjának – a sárból dacosan lázadó, sokat élt kölyök - kockája is. (T. Balogh Lászlónak a Sziget fesztiválról hozott 2001-es híradása pedig azt regisztrálja, hogy nincs új a nap alatt.)
Aztán itt vannak az emlékezetes kézcsókok: az egyiket Fejér Gábor rögzítette 1984-ben, a Vámház – mit nem mondok! a Tolbuchin – körúti vásárcsarnokban, egy mézárus cuppan rá az angol miniszterelnöknő, Margaret Thatcher kézfejére, 18 évvel később, kísértetiesen hasonló beállításban Kovács Attila kap el egy hasonló pillanatot, csakhogy ezúttal Orbán Viktor kézfején landol az áhítatos öregasszonyi csók.
A kötetben lapozgatva azon is elgondolkodom, mennyire sajnálom, hogy közvetlen kollégám, az agyonterhelt Kiss-Kuntler Árpád manapság miért nem veselkedik neki olyasfajta képesszéknek, mint amilyet Batha Lászlóval közösen készített 1987-ben. A Lakógép sorozat, melyen kirakati babákkal népesítik – vagyis „helyettesítik” – be a nevenincs lakótelepet, pontosan „csináltságával” válik a vérbeli riportfotó egyik variánsává. Ellentétben azzal a megismételhetetlenséggel, amely mondjuk Szabó Barnabás 1993-as, Horthy Miklós kenderesi újratemetésekor készített sorozatából való: a már felállított díszőrség (és a kerítés mögött) rohamtempóban keverik a maltert az utolsó simításhoz.
A fotóriporteri szakmának egyik velejárója a különféle tragikus eseményekről, bűnügyekről, balesetekről való – esetenként sokkoló közeliségű híradás, ezekből is beválogatott jónéhány remeklést Szalay: Velledits Évának az Aranykéz utcai robbantást követő képére, Rédei Ferencnek a Felnyársalva című gyomorszorító felvételére és Túry Gergely mentős-sorozatára gondolok elsősorban. Azonban számora e műfaj egyik csúcsfelvételét – mindmáig – E. Várkonyi Péter készítette el, 1989-ben. A lencsehegyi bányászszerencsétlenségnél is jelenlévő fotóriporter azzal döbbenti meg „nézőjét”, hogy képéről hiányzik a sebesült (vagy tán már halott) bányász. Az üres, már félrefordított hordágyon „csak” a nyomát – a fekete-fehér felvétel miatt találgathatunk: szénporos avagy véres nyomát – láthatjuk, óhatatlanul adódó kérdésünkre pedig a holtfáradt mentők arcát nézve sem kapunk választ.

Murányi Gábor

Visszapillantás. 1981-2005. A magyar sajtófotó huszonöt éve. Szerkesztő Szalay Zoltán. Press&Pictures, 192 oldal, ármegjelölés nélkül.