Hontalan világ

Kovács Józsefnek 1991-ben úgy jelent meg a második verseskötete (Ismeretlen cigány ének), hogy előtte nem jelent meg az első (Ne verjen kő!). Példátlan és tiszteletreméltó bátorságról tett tanúbizonyságot a költő, amikor volt mersze első publikált könyvébe nem felvenni a négy évvel korábbi (egy kiadónál elfogadott, mi több: ki is fizetett, s a hazug ígéretek ellenére nyomdáig el nem jutó) összeállítás darabjait. Kovács József – függetlenítve magát a valóságtól – úgy döntött, hogy a Ne verjen kő! – ha belőle már kiszakadt, ha már poétikai egységbe állt, akkor az már kész, az az „apróság” pedig, hogy nem jelent meg, nem sokat számít az Úristen előtt…
Aztán, az 1990-es évek közepén, a harmadik (vagy negyedik…) kötete élén egyszer csak egy másik, egy szomorú, fejbekólintó jelzővel kiegészített név jelent meg, Kovács Józsefből Kovács József Hontalan (KJH) lett. Ezúttal nem függetlenítve magát a valóságtól háromnevű költővé keresztelte magát. Az önmagára vonatkoztatott jelző egyébként, megvallom, ezt csak most fedeztem fel, már az egyik korai, Kilökve című versének hangsúlyos, utolsó szava.
A fentiekből, talán, kiderül, a költőt régóta ismerem, szeretem. Ismeretségünk messzire, az 1970-es évek végére nyúlik vissza. Sokat boroztunk, dumáltunk, hülyéskedtünk és harcoltunk – vagy azt hittük, hogy harcoltunk CIGÁNYÜGYBEN, vele - és most következik egy ma már elképzelhetetlen és hihetetlen (közben, persze, töredékes) névsor: Balogh Attilával, Choli Daróczi Józseffel, Daróczi Ágnessel, Diósi Ágnessel, Ember Máriával, Fátyol Tivadarral, Kerekes Györggyel, Lakatos Menyhérttel, Osztojkán Bélával, Péli Tamással, Szentandrássy Istvánnal, Szepesi Józseffel, Zsigó Jenővel - „származásunktól” teljesen függetlenül zártuk magunkat egy kötetbe 1986-ban, az Egyszer karolj át egy fát! című, cigányalmanachban is. Az utak aztán nem csak elágaztak, össze is gabalyodtak – s most, amikor KJH-nak – sorrendben immár a 11. (de ha következetes vagyok, akkor a 12.) kötete megjelent, a közös Isten, József Attila találkoztatott vele össze, s olvastatta el velem KJH korábbi, általam kevéssé figyelemmel kísért köteteit, a József Attila ikonok előzményeit. Így, ilyen távlatból és józsefattilás nézőpontból „fedeztem fel” magamnak (majd” másfél évtized után ismét) a költőt,s kaptak új értelmezést a korábbi versek is, például az Egyszer karolt át-ból az Első zsoltár. „Édes Hazám fogadj fiadnak! – kiáltozott egykor JA, „Akkor is hazámnak mondalak/ sejtjeimbe vackolódó földnek:/ amikor a zsarnokság gumibotja tolakszik ébenfekete arcomhoz” – vallotta meg KJH. Aki - bizonyság rá a mostani kötet – nem tudott, nem is akart szabadulni JA ikonjától. Ez a közelség veszélyes, a próbálkozás kötéltánc. A zseni árnyékától – az ifjonti lelkes utánérzés megvalósítása után inkább menekülni szokás, az új, saját hang megtalálásához a választott mester megtagadásán keresztül szokott vezetni az út. KJH ebben is „hagyománytagadó” – ő úgy jutott el önön megteremtett világához, hogy nem engedte el, mondhatni konok elszántsággal fogta JA kezét, s most a költőelőd emlékévének farvizén olyan kötetet jelentetett meg, amelynek felzaklató hangja összetéveszthetetlenül az övé. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy KJH ebbe a kötetbe meginvitálta országos cimboráit, mohácsi, pesti, komlói, pécsi, ózdi, grazi képzőművész barátait, akik képekben szóltak JA-ról. Mivel a képzőművészetben legfeljebb művészetbaráti, érdeklődői státuszra tarthatok igényt, az illusztrációk értékelésébe nem mennék bele, mindössze annyit jeleznék, a közölt rajzok, festmények, karcok, ellentétben a versekkel, engem nemigen szólítottak meg.)
„A költők tiszta szavakkal beszélnek a lényegről az életről és az emberről. A költők a valóságról beszélnek érthetőbb szavakkal”. Szép és megfontolandó mondatok ezek. Prózaiak. KJH tollán azonban a próza versre vált: „A költők tiszta szavakkal / beszélnek a lényegről / az életről és az emberről – a költők a valóságról beszélnek érthetőbb szavakkal / a törékeny Földbolygón // a költők a szabadságfok / építkezésről beszélnek / s nem engedik bemocskolni / anyanyelvüket.” E rövid, kiragadott idézetből is jól érzékelhető, hogy a József Attila ikonok nem könnyű kötet. Ráadásul a költői – hontalan világ az elmúlt években nem kifelé, hanem egyre inkább befelé teljesedett, terjeszkedett. Végzetesen és végletesen tömörré lettek a versek, a verssorok gyakran már csak egy szóból állnak, a strófák félszavakból, utalásokból építkeznek. (Megint csak JA-val szólva:) a költőt, Hontalant mit érdekli a… befogadó maga… Az olvasó, ha akarja kövesse őt…
Ez, persze, így nem méltányos és ezért (kicsit) igaztalan is. KJH ugyanis mindig megadja a kódot. Igaz, a világába belépni szándékozónak nincs könnyű dolga. KJH szuverén világa ugyanis olyan közös élményekből, hívószavakból, képekből, hangokból áll össze, melyekhez immár nem elegendő a vers, az ihlető forrás, egy festmény, egy zenemű megélése is szükségesnek mutatkozik. A világ alkotói sűrűsödnek egy-egy jelzőjében, így lesz kód, a vers kódja más alkotásaiból, a múlt és a jelen közeli barátaiból, ezért a versben a minduntalan névsorolvasás, ezért az évek folyamán egyre csak bővülő, s megfigyelésem szerint soha nem csonkuló (ezúttal persze csak kiragadott) lajstrom: Rembrandt, Lorca, Bach, Gulácsy, Kondor, Péli, Ritszosz, Szentandrássy, Pilinszky és Marquez, Kaffka, vagy éppenséggel a szókancellárnak nevezett - szócsináló - Kazinczy. Mert a versben lélegző KJH – minden látszat ellenére hű az egyszer már megszerzett barátokhoz. „Mint szikladarabok, úgy hullanak elém a versek” – írja KJH egy helyütt – szikladarab-világok, pontosabban a világ – fájó és fájdalmas sebet szakító szikladarabjai esnek, zuhannak ránk a kötet sűrű szövetű költeményeivel. A szerző pedig, az elődi öntudattal és indulattal pozícionálja önnön helyzetét, ekképpen: „az értelemig és tovább / mondta József Attila /az átlagig sem jutnak el / sakálok / dögkeselyűk / hányszor kell eltemetni ami jó”…

Kovács József Hontalan: József Attila ikonok.
Fővárosi Cigány Önkormányzat - Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület
72 oldal, ár nélkül