Irodalmi mámor

Ha azt olvasnám valahol, hogy a Sötétség délben című emblematikus, s mondhatni történelemforgató könyv szerzője, „a megfigyelés mestere”, Arthur Koestler „csak” újságíró, ellenben egykori barátja és szerzőtársa, a József Attila kortársi elismertetéséért elszántan küzdő kritikus, Németh Andor „nála több, s főleg mélyebb intellektus volt”, nos a bombasztikus megállapítás olvastán kissé csóválnám – rosszallóan - a fejem.
Csakhogy: legutóbb éppen ezt olvastam. Nem valahol, hanem Lengyel András tanulmánykötetében, és nem rosszallóan csóváltam a fejem, hanem elismerően biccentettem. A fenti kijelentés a kötet 205. oldalán a maga közegében a lehető legtermészetesebben következett, nem éreztem benne semmi olvasópukkasztási szándékot, az összehasonlító szöveg itt sem lesajnálást, sem irigységet, sem elfogultságot nem tükrözött, merthogy nem arról szólt, hogy ki a nagyobb, hanem arról, hogy irodalmi értelemben hogy is állnak a dolgok.
Persze, korántsem ez az egyetlen szokatlan, nem mellesleg: az irodalmi kánonnal szembemenetelő gondolatmenet e remek - majd’ azt írtam: (újra)felfedező, de valójában nem újra, hanem a szó nagyon is szoros értelmében – felfedező és revelatív tanulmánykötetben. Irodalomtörténeti szöveg – úgy általában – nem igen szokott önfeledt lelkesedést, habzsoló olvasást involválni. Jó esetben a szellemi izgalommal elegy hűvös racionalitás ragadja magával az ilyesfajta tanulmányokkal bíbelődőt, rácsodálkozás az addig nem ismert, nem látott, nem sejtett összefüggésekre, a kimutatott, feltételezett, vagy bizonyított hatásokra, s egy-egy meglepő állítás alighanem a berzenkedő, az ezt én másképp tudtam, ezt én másképp értelmezem tamáskodást is felhorgasztja jónéhány olvasóban, jónéhányunkban.
Ezúttal azonban csak ámulok. Merthogy Németh Andorral valahogy úgy voltam, hogy tudtam: fontos, nagyon fontos alakja, mondhatni egyik igazodási sarokpontja a két világháború közötti évtizedek irodalmi életének. Aki szinte mindenütt ott volt, aki szinte mindenütt szerepet játszott értékeléseivel, személyes tekintélyével, ahol a fontos dolgok történtek, akár a Galilei Körről, akár Kassák Lajosról, akár Déry Tiborról, akár Karinthy Frigyesről, akár a már említett Koestlerről, Franz Kafkáról, A Tollról, a Szép Szóról és persze legelsősorban és leginkább József Attiláról lett légyen is szó. El nem mondhatom, hányszor nyúltam az 1973-ban megjelent A szélén behajtva címet viselő, Németh Andor válogatott írásait először összegyűjtő kötet után, amikor másutt semmi támpontot nem találtam, s ilyenkor rendre bele is feledkeztem Németh rendszertelen „élő irodalomtörténetébe”. De, megvallom, eszembe sem jutott, hogy „a” Németh Andor más is lehet mint „élő” lexikon, a megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen adalékok – hangsúlyozom: adalékok - tárháza.
Mentségemre szolgál, hogy így volt ezzel – ahogy mostani kötete előszavában „röstelkedve” megvallja – Lengyel András is. Mint mondja, egy véletlennek köszönheti (s most, a könyv olvastán mondhatom: köszönhetjük), hogy egy munkahelyi épületfelújítás miatt (egyéb anyagaitól elvágva) Németh Andort kezdett behatóbban olvasgatni, s egyszer csak rádöbbent, hogy irodalmi előítéleteink, közfelfogásaink mennyire gúzsbakötőek lehetnek, a velük való szakítás pedig milyen új dimenziókat nyit meg. Amikor pedig Lengyel valami ízére ráérez – ezt korábbi kötetei újra és újra bizonyítják -, akkor már a buldog következetességével és elszántságával nyomoz tovább. A végeredmény: egy fajsúlyos, ma ismét „dialógusképes”, „aktuálisan inspiráló életmű” teljes fegyverzetében való megmutatása.
Lengyel, persze, nem győzi hangsúlyozni, hogy az általa elvégzett feltárás csupán a Németh-értelmezés történetének kezdete. S ebben alighanem megint csak igaza van. A műfaja, jellege és megjelenési formája szerint A törvény és az üdv metszéspontjában (hogy legalább egy rossz szót is mondjak: szakmailag pontos, ám könyvcímként fölöslegesen bonyolult, tehát szerintem elhibázott) című munka ugyanis tanulmányfüzér, s egyben egy feltétlenül megírandó monográfia vázlata. De hogy mi minden van ebben a mámoros élvezettel írt és így is olvasható kötetben egybeszedve, azt még tartalomjegyzék szinten sem lehet, éppen ezért nem is érdemes felsorolni. Becsszóra mondhatom, s talán remélhetem, hogy a nagyérdemű ezúttal hozomra hisz nekem: lenyűgöző irodalmi és szellemtörténeti nyomozás részese lesz, ha belekezd ennek a belefeledkeztető, letehetetlen kötetnek az olvasásába. S aztán, alighanem elkerülhetetlenül következnek majd az eredeti Németh Andor-művekkel való ismerkedés és az ismertek (újra)olvasásai is.
S ha már a bombasztikusságot említettem ennek az írásnak az elején, ekképpen fejezem is be, két kiragadott – Lengyel András által kibányászott, értelmezett és a maga természetes helyére illesztett, s ott már nem is annyira bombasztikus - Németh Andor-idézettel. Mindkettő az 1920-as évek elején született, mindkettő az emigrációbeli Bécsi Magyar Újságban látott nyomdafestéket, mindkettő költőt értékel. Kiss Józsefet így: „…gerinctelen, alapjában improduktív, s a nemzet zsírjából élő, feltörekvő világ véletlen dalosa: még sehová sem tartozott s nem szólaltatott meg semmit.” Kosztolányi Dezsőről pedig ezt mondja: „Annál menthetetlenebb … ez a szívtelen, hideg, tudós és tudákos versművész, aki minden ízében kulturált és fölényes ember, hogy erkölcstelenül, hitetlenül s a maga igaz értékének pontos ismerésével mérgezi és fertőzi az olvasóközönségét.”
Mondom, Lengyel könyvében ez is - ahogy minden - a helyére kerül.
Murányi Gábor

Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Németh Andorról. Nap Kiadó, 294 oldal, 2400 Ft.