Mámor után

Jobb sorsra érdemes, rendkívül izgalmas és egyben roppant bosszantó könyvet bogarásztam végig az elmúlt napokban. A rendszerváltás és az újságírók cím számomra - aki érintettje, s egyben kutatója is vagyok az említett korszaknak – „hívószó”, pontosabban: hívószavak. Ahogy az interjúkat jegyző Rádai Eszter is olyan újságíró, akinek már a kérdései is érdekelnek, hát még az, hogy miként tudja szaván fogni interjúalanyait, ezúttal szeretett vagy utált kollégáit, akik vele egy szellemi csapatban vagy éppenséggel vetélytársként, netán ellenlábasként működtek a rendszerváltás éveiben. A kötetbe gyűjtött 21 (fél)hosszú interjú legfőbb kérdése az, miként is vettek részt a rendszerváltásban, annak előkészítésében, a békés átmenet – újabban: átmentés - biztosításában és az új nyilvánosság kialakításában a sajtómunkások. Kovászai voltak a folyamatoknak vagy egyenesen ők csinálták a történelmet? Mámoros krónikások voltak csupán vagy tevőleges rendszerváltók? Bátrak vagy a változást korán felismerő helyezkedők? A felismert és megszenvedett igazságokért harcba indulók vagy egyszerű köpönyegforgatók?
Ez is, az is, ki ez, ki az – mondhatnám s joggal a magnóra rögzített, szerkesztett és nyilván jóváhagyatott beszélgetések olvastán. Citálhatom alátámasztásul a megfontolt, a végiggondolt, az idő rostáján átszűrt tisztes gondolatokat, Kepes Andrásét („a valódi ellenzék akkoriban néhány tucat embert jelentett… akire nem lehetett azonnal rásütni, hogy ellenség, az ügyesebben tudott mozogni a pályán”) vagy Horvát Jánosét (nem arról volt szó, hogy mi tabukat törtünk volna, hiszen ezek a témák… korábban a Rádióban és az újságokban már megjelentek, de igenis óriási dolog volt átlépniük a képernyőre”), szembeállítva velük a cinikus, a történteket visszamenőleg átfestő, a sorozatos és követhetetlen cikk-cakkokat egyenes vonalúnak alító, önigazoló mondatokkal. Ez utóbbira, olvasatomban, jó néhány kolléga eséllyel pályázhatna. Cinizmusban nálam Havas Henrik lenne a befutó, átfestésben Pálfy G. István, hamisításban pedig a „reformeres” Tőke Péter.
Aztán még elemezhetném azt is, hogy a makacs tényeknél miért is makacsabbak a hazugságok, vagy ami talán még rosszabb: a megejtő féligazságok. De hát ez már egy igazi recenzió, vagy még inkább: egy átfogóbb elemző tanulmány feladata lenne. Most csak az interjú-kötet margójára írt jegyzetek következnek.
Tavaly februárban e lap hasábjain már eldohogtam a Médiakutató című orgánum és sajtótörténeti műhellyel kapcsolatos fenntartásaimból néhányat. Az elsősorban Bajomi-Lázár Péter és Monori Áron nevével fémjelzett csapat elismerésre méltó buzgalommal, problémaérzékeny témaválasztással, s döntő részt kikezdhetetlen érveléssel lép újra és újra színre. Csakhát a jeles marketing mögötti részletekkel többnyire baj van. A tudomány magaslati bástyájából csak a megcélzott olvasók igényei nem látszanak, vagy ha igen, akkor még rosszabb a helyzet, merthogy akkor arra nagy ívben „téve van”.
Nem tetszik, nagyon nem tetszik hogy a szóbanforgó interjúkötet címlapjára a szerző, vagyis Rádai Eszter mellé, mi több elé feltolakodott az említett szerkesztőpáros. A majd 400 oldalas mű több mint háromnegyedét és főleg: a lényegét az interjúk teszik ki, s ha Monori 20 oldalas, egyébiránt pontos, képbe hozó, eligazító Média és rendszerváltás című cikkét nem számítjuk, az interjúk elé és mögé írott (Bajomi-Lázár jegyezte) bevezető és Sipos Balázs által fogalmazott utószó voltaképp magukat a - fogalmazásuk szerint - „szubjektív és eseményközpontú” interjúkat kérdőjelezik meg. Talán szándékaikkal megegyezően, talán ellentétesen, ez nemigen derül ki az említett - „a szereplők által elbeszélt történetek viszonylagosságát”, az emlékezők „perceptuális hátrányait” hangsúlyozó – szövegekből. Egy interjúkötet ugyanis interjúkötet, olvasóit nem a megkérdezettek történeti igazsága(i), hanem nézőpontjai érdeklik. S az, hogy ne találkozzon minduntalan talányokkal. „Nem mondok neveket” – mondják, nyilatkozzák sokszor Rádai beszélgetőpartnerei – s ha már a kérdező, szerintem érthetetlenül nem kérdez vissza, ő sem nevezi nevén még azokat sem, akik icipici utánjárással bárki által beazonosíthatóak, nos ezt a szerkesztők – már csak az olvasók iránti tisztelet okán is – legalább utólag pótolhatták volna. De azért akad ennél súlyosabb bajom is a szerkesztéssel. Például a kötet aránytalansága. Ha az a rendszerváltás és az újságírók kapcsolatát boncolgatja, akkor a Magyar Rádió és a Magyar Televízió személyiségei mintha túlreprezentáltan lennének jelen a kötet lapjain (21-ből tízen), ezt újabb megbízásokkal akár enyhíteni is lehetett volna. Egyetlen szó sem esik például a Századvég, a Medvetánc, az Ötlet vagy a Világ című erjesztő orgánumokról, az Élet és Irodalom vagy az MTI rendszerváltáskori faramuci helyzete is megért volna néhány szót, hogy csak néhány példát említsek, arról már nem is szólva, hogy az „ellentábor”, vagyis a sajtóirányítók megszólaltatása sem lett volna a kötet kárára.
De rendben, akceptáljuk, hogy az egykori rádiós interjúvoló személyes érdeklődése sok mindent felülír, még az említett aránytalanságot is, azt azonban aligha, hogy a szerkesztők a legminimálisabb szerkesztői munkát sem végezték el. Hacsak nem nevezzük annak azt, hogy ha az egyik interjúalany egy olyan kollégáját említi, aki szintén nyilatkozik Rádainak, akkor ott zárójelben annyi olvasható: lásd az X. Y.-nal készült interjút. Ám még ez a minimális utalás sem következetes, mondhatni esetleges, arról nem már nem is szólva, hogy, mint említettem, nincsenek, eligazító jegyzetek, nincs lap- és névmutató, megengedhetetlenül temérdek viszont a sajtóhiba, a névelírás, a befejezetlenül hagyott mondat, az értelmezhetetlen, minden bizonnyal ottfelejtett beszúrás. Összességükben mindez az egyébként hézagpótló, mondom, jobb sorsra érdemes, rendkívül izgalmas és egyben roppant bosszantó összeállítást olvashatóságának – s főleg: használhatóságának - kritikus határáig juttatta el.
Murányi Gábor

A rendszerváltás és az újságírók. Szerkesztette Bajomi-Lázár Péter és Monori Áron. Az interjúkat készítette Rádai Eszter. Antenna Könyvek, 392 oldal, 2490 Ft.