Ama kék madár

Finoman komponált, lendületesen megírt, önéletrajzi indíttatású kisregény – s egyszerűségében is szép könyvtárgy –
Mátyus Aliz
Kígyószisz című munkája. A szövegbe szőtt tulajdonnevek, idő- és térbeli jelzések, kendőzetlen én-utalások (még a fülszöveg is) hangsúlyozzák a mű közvetlen személyességét, pedig manapság a modern prózatechnika inkább ezeknek a vonatkozásoknak az elfedését vagy áttételessé játszását „tanítja”.
A Pannon Tükör Könyvek által megjelentetett, lazán fejezetes kispróza szerzője azonban épp ennek a személyes hitelnek az erejében bízott (de a történetek s a cselekménnyel egyenértékű kommentárokat) az egyes szám harmadik személyű nyelvtani tartományban mozgatja. „Én” és ő” – egy, a negyvenedik életév táján a szó többféle értelmében is életkiutat kereső nő: író és szociológus – intellektuális, morális, egzisztenciális feszültségeit pusztán és ezzel a megoldással is kitűnően érzékeltetné, ám élménybeszámolójának pulzálása, takarékos választékossága, nem fitogtatott érzékenysége és eszessége, s a mindezekhez fellelt változatos stiláris eszközök még nemesebb olvasmánnyá teszik a Kígyósziszt. Jó struktúrája ellenére a kisregény valószínűleg elbírt volna még vagy húsz oldalnyi terjedelmet, ugyanis a kései gyermekvállalás most olyan programnak érződik, amelyet a maga távlatait mesterei és élményei nyomán felismerő hősnő minden különösebb nehézség nélkül megvalósít. A kapcsolat, a szerelem, az apa személye: „kellék”, „jelzés”. Kevés. Annál teljesebb, arányosabb a természetközeli (tanyai) lét visszafogott, kissé lirizált ábrázolása, a tűzmotívumnak a tanyai ház leégésében – ebben a szimbolikus fényben – való robbanása. Bízzunk benne, hogy (az Orpheusz Kiadó közreműködésével megjelent) kötet zalai starthelyéről minél több olvasóhoz eljut az országban.
Jó veled a címe a Kairosz Kiadó újdonságának
Kölnei Lívia
regényének. Sokféle, kissé „túlkevert” történetvezetési eszközzel dolgozik az egészében aztán a maga eklektikusságát igazoló, bár egyenetlen könyv. Hősnőjének Ameadea – a latinból eredő jelentése: Szeresd az istent! – neve sokat elmond a kicsiny korától révbe érkezéséig követett főalakról. A mesei alapozás – például az Erdőalja, Szőkeország, Barna Király és Barna Királynő nevekkel, vagy akár, más közegben, a Fegyvermegsemmisítő, a Folyam koncipiálásával, Olajfa, Kristóf, Aranyvessző, Fehérhomlokú felléptetésével – logikusan vezet oda, hogy a meglepően mai, publicisztikai-szociológiai szószerkezeteket is ügyesen applikáló szöveg a Gondoskodó Atya, az Áldozatos Fiú, A Világ Szerelmese (vagyis az Érkező…?) lényéhez-élményéhez emelkedhessen. Az én- és a boldogságkeresés texustechnikája – „külső” és „belső” vándorútjaival, küldetéseivel, a főfigura képlékenységének, vélhető alakváltozatainak színességével, - Maurice Maeterlinek A kék madár című, amblematikus darabját, a benne világló, nagyszabású, ám a jelenben már a nem legkorszerűbbnek, legéletképesebbnek ható maximákat juttatta e sorok írójának eszébe. A fantáziálás, az álomlátás fontos összetevője a cselekmény törzse szerint egyetemi éveit kezdő, járó Amadeánk személyiség-gazdagodásának.
A Jó veled végül is erősen rétegezett parabolikus „boldogságregény”, amelynek históriája és tónusa is egy kis csiszolásra szorult volna. Érdekessége és eredetisége – vagy leginkább a spirituális orientáltsága? – felkelti a kíváncsiságot az írónő remélhető más munkái iránt is.
Schäffer Erzsébet
Történetek, találkozások műfajjelölésű Egyszer volt című kötetét a Sanoma Budapest Kiadói Rt. (Nők Lapja Műhely) tette közzé, s valószínűleg már nagyon sok olvasót nyert meg magának érzékletességével, a riportot a szépírás szintjére hozó nyelvezetével (továbbá találó fényképeivel és ötletes tipográfiájával).Mivel neszét vehettük, hogy hol nem volt címmel amolyan „folytatásféle” (vagy éppen nem folytatás?) ígérkezik a mesei hangulatban és költőien megzendített valóság krónikásának tollán (s mert egy könyvszakmai rendezvény is ezt diktálta), újra elővettük azokat az interjúkat és portréesszéket, amelyek igen széles körből válogatják ki a „vendégeket” s mindenkihez hangot találnak. Bizonyára szubjektív vélekedés, hogy számunkra, Schäffer Erzsébet közvetítésével, Seregi László, Páskándiné Sebők Anna, Kányádi Sándor, Díner Tamás és Jiøi Menzel mondta a legigazabbat, s Montágh Imre megidézése a legmegrendítőbbet. Ha az időnként kísértő szépelgést és érzelgősséget átfutja szemünk, a közelmúlt egyik legjobb történetes, beszélgetős kisprózakönyvét becsülhetjük ebben a háromszáz oldalban. Tamásom, az élet szép! – sugározta a színésznek készülő beszédtanár, a baleset áldozatává lett Montágh a pszichológus Vekerdy Tamásnak (ő a riportalany itt). Nem én vagyok a megszólított, de igyekszem hinni a régóta „égi” egykori jó ismerősnek.
Tarján Tamás