Az önmagát lapozó könyv

999 számozott oldal. 18 dráma. E műfajban épp az életmű háromnegyede. A Noran Kiadó – Faragó Ágnes kiváló könyvtervével a hátsó borító antik-mai fotókollázsával – olyan impozáns kötetet csinált Eörsi István
A fogadás
című gyűjteményéből, amilyet valamelyik régi görög klasszikus idő rostálta hagyatékából szokás prezentálni. A szerző utószavában (s újabb sajtóinterjújában) öntudatos és kaján módon reflektál is arra, mi, miért kerül itt egymás mellé, s miféle történelmi és esztétikai indíttatások nyomán.
Jelen sorok írója henceghetne, hogy rendezett Eörsi-darabot. A Sírkő és kakaót, az egyetemi műkedvelés keretei között (jóval később a Sírkő… átírt változatát maga Eörsi is színre vitte). Az egyszeri buzgólkodást E. I. is udvariasan megtapsolta. Mit szólt színműveiről (egy-egy innen kihagyottról is) írott bírálataimra? Nem tudhatom. Ha kellett, munkámat kéziratokkal segítette. Köszönet neki. Talán állítható, hogy A fogadásnak empatikus olvasója lehetek. A szép (bár nem hibátlanul nyomtatott) könyv értelmezi is önmagát. A bizonyára legjobb Eörsi-dráma, a Széchenyi és az árnyak (1972) mintegy rámutat a Halálom reggelén (2000) részben rokon dramaturgiájára, egyik öngyilkosság a másikra, „a legnagyobb magyaré” a Kleisteré. Általában is az Eörsit megnyerően jellemző „önkritikai dramaturgia”, ötletbörze-drámaírás: egy gondolkodásmód anatómiája fontosabb és maradandóbb, korjellemzőbb (még a négyszer módosított Lukács György-drámát, Az interjút nézve is), mint a „vég”eredmény. E szövegek utókoruk számára is mozgó struktúráknak bizonyulnak, szilárd históriai, széptani, morális és érzelmi maggal. Ennyi a magyar dráma félmúltjában, jelenében: komoly ajándék.
Gyurkovics Tibor a Kráter Műhely Egyesületet dicsérő 7 fátyol életműsorozata számára szürrealisztikus színek (Napsárga; Vércsevörös; Istenfehér; Jégnarancs; Hófekete stb.) fejezetcímei alá rendezte a
Versek I-II.
900 oldalnyi anyagát. Sajnos, vagy ő, vagy a sorozatért különben mindent megtevő Turcsány Péter kitalálta, hogy a betűrendes mutatók is a ciklusokat követik, vagyis egy-egy verset keresve mindaddig újra- s újrakezdenünk szükséges az ábécét, míg vágyott versünket meg nem leljük. Szörnyű! Minimális technikai készséggel egyszerre szolgálhatná a kettős kötet a költőt s olvasóját. Így abba is belegebedünk, hogy a gyűjtemény „összes”-ségéről, az esetleges szövegmódosításokról stb. informálódjunk (a keletkezés időrendjében egyébként szinte teljesen – nyilván szándékosan – magunkra hagyva). Az bizonyos, hogy a Versek I-II. így egészen mást olvas(tat) ki magából, mint az egyes kötetek, vagy az 1991-es, szintén igen markáns Halló, Krisztus című nagy foglalat.
Az átpoetizáló, újrapoetizáló szín-cikluscímek alatt forgács, szösszenet, átlagvers, remekmű hág egymás nyomában. Érdemes sokszor visszatérni az első tomusz legvégére tett Állomás, e kikezdhetetlen nyolc sor „címeréhez”, hogy a leginkább a dalformákból felröppenő jobb-rosszabb költeményeket teljes odaadással tudjuk követni. Az Istennel való dialógus, a halállal való perlekedés, a boldog-boldogtalan magány kiéneklése, s főleg az egész Gyukovics-líra groteszk szabályszerűtlensége a szerző és verseszméi oldalára von. Tépje meg/le ruháit, tépje virágok szirmait, tépje haját, aki Gyurkovicsot akar olvasni. Az biztos, hogy itt valakinek saját földje van, s létezik bebocsáttatás. Ha sokadszori kísérlet után jutunk be specifikus rímégboltú szóországba – az is megéri.
Marx József újabb becses filmesztétikai, kortörténeti munkája – a Vince Kiadónál – a
Sorstalanság – Filmkönyv
(Koltai Lajos filmje a Nobel-díjas Kertész Imre regénye alapján). Pazar könyvtárgy, (már az előzék bordás fekete papírjának megtapintásától kezdve) a Kálmán Tünde tervezte, remek fényképekben elképesztően gazdag mű (a képaláírások, ezúttal csekély számú elírással, megint külön „regényt” futtatnak). Fő fejezeteit nézve nagyszerűen megírt, „letehetetlen” könyv ez, az egyik legnagyobb szabású magyar kulturális vállalkozás krónikája. De a kötet hánytorog, nem mindig tudja, hol nyissa ki magát. Hol Kotlai Lajos-monográfiának, hol Sorstalanság-film-naplónak mutatkozik, viszont kétségtelenül legfontosabb szövege a Kertész Imre-interjú (s benne egy előkerült levél). Ennek a sokszólamúságnak az előnyeit is élvezzük – s a hátrányait is érzékeljük. A filmforgatás leállásának kérdései szinte mind fedve maradnak. Ennio Morricone zenéjére pár sor jut (bár nyilván nem Marxnak kell előre tudnia, külföldi kritikusok miért mondják sima giccsnek a dallamokat). A lelkes azonosulás helyett szívesen tudnánk meg többet az egy terű – épített vagy eredeti – helyszínek (Pados Gyula operatőri munkáját érintő) létmódjáról, a rendező szereplőválasztási és figura-megálmodási gyakorlatáról, és még sok egyébről. Annyi bizonyos: szinte mindegy, kinek mi a véleménye magáról a filmről. Marx József a Sorstalanság révén és e mű sorsáért alkotott egy szuverén könyvet.
Tarján Tamás