Macskaléptű betűk fénylő ünnepe
Szabó Magda köszöntése

Csupa fiú osztályban végeztem az általános és a középiskolát is. A gimnáziumban tanáraink is mind férfiak voltak: piarista szerzetesek. Odahaza fiatalabb fiútestvérrel osztottam meg az ovális asztalt: a középen végigfutó repedés túloldalán tornyosultak öcsém füzetei, könyvei, a (gombfocipályának gyakrabban használt) terep innenső oldalán az enyémek. Ebbe a hímnemű gyerek- és kamaszvilágba nem könnyen találtak utat (a most kilencvenéves, az egész magyar glóbusz által szeretettel köszöntött) Szabó Magda inkább leányokról szóló és (a közfelfogás szerint) inkább leányoknak szóló, akkoriban (az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek fordulóján) megjelent ifjúsági könyvei, a Bárány Boldizsár, a Mondják meg Zsófikának, az Álarcosbál, a Születésnap. Az olyannyira megszeretett Sziget-kék volt az eljegyző kivétel (1958-ban – tehát jövőre ülöm meg Szabó Magda-olvasásom ötvenedik évfordulóját): az írónőnek ez a műve sokszor vándorolt hozzám a gödöllői könyvtárból. (Az életműsorozat gondozója, az Európa Könyvkiadó e művekből válogatta új borítóval megjelentetett ünnepi köteteit.)
Később mint gimnazista is lemaradtam a nagy feltűnést keltő regények szinkron megismeréséről (Pilátus, 1963; A Danaida, 1964 – vagy ami kissé késve kezembe kerülhetett volna: Freskó, 1958; Az őz, 1959). A hatvanas évtized kellős közepén mást sem tettem (némi felpörgetett atletizálás és kosárlabdázás mellett), mint kortárs irodalmi olvasmányok között száguldoztam. Előnyben részesítve a mozgékonyabbnak hitt líra és kisepika (kisregény, novella, sőt az esszé) jobb-rosszabb teljesítményeit. A regényeket spájzoltam. Nagy egyetemista nyarakat képzeltem el, amelyek majd egy balatoni, kerti függőágyban találnak, s én pár üveg hűs Radeberger sör mellett sziesztázva végzek naponta öt-hatszáz oldallal!
A nagy egyetemista nyarak a Radebergerrel nem maradtak adósak, viszont inkább a saját fiatalság-regényem (az 1968-at követő fél évtized) „olvasott” (és írt) engem, az úgynevezett örömolvasás helyét pedig erre az időre (részben máig is parancsolóan) átvette az úgynevezett célolvasás: a szakmai kötelezettségek könyv-penzuma. Így esett, hogy végül – életművéhez nem ez a legszokásosabb út – Szabó Magda drámáival ismerkedtem meg először. Szerencsére még jócskán a húszas esztendeimben. Tudtam a Kígyómarásról (1960), a Leleplezésről (1962), láttam a Fanni hagyományait (1965), ám a Kiálts, város!-sal (1973), a „holtig haza” szülőváros, Debrecen gyönyörű nyelvezetű historikus drámájával kezdődött igazán a sor.
A véletlen (meg kezdődgető színikritikusi ténykedésem) folytán nem kötöttem rossz vásárt. Ma is meggyőződésem ugyanis, hogy – a latinos retorikai alapokat, az áttetszően logikus, hajlékony stílus jegyeit el nem feledve – a drámaiság: a döntéshelyzetek örök jelen ideje Szabó Magda prózájának legszembetűnőbb vonása. Persze a dramaturgiai, a színpadi cselekményvezetésben, beszéltetésben érvényesülő drámaiság természetrajza más, mint a regényvilág mindig kissé átvitten értett drámai karaktere, de a szinte minden bekezdéssel szikrát pattintó intellektuális és emocionális elevenség a teljes epikai oeuvre-öt átjárja. Állandó a döntést igénylő morális kihívás. Hirtelenjében az 1987-es Az ajtó példáival érvelnék – ha nem ez lenne ama Szabó Magda-könyvem, melyet a legtartósabb kölcsönvétellel tart magánál kedves ismerősöm, és eddig semmiféle rimánkodásra nem hozta vissza… (Mentségére szóljon, hogy osztozik egykori tanárom, később atyai figyelmű egyetemi tanárkollégám, Szobotka Tibor Züzü vendégei [1973] című regénye – s így Szabó Magda 1983-as, férjéről írott Megmaradt Szobotkának című emlékezése szeretetében is.)
Bő két évtizeddel ezelőtt nagyobb elemzésben igyekeztem áttekinteni az írónő addigi színműveinek tartományát. Az írás (Hic sunt leones) egy részlete bekerült a 80. születésnapot köszöntő, Kovács Sándor Iván szerkesztette „Majd ha megfutottam útjaimat” című összeállításba is. A bordó kötet velem volt a Kiálts, város! 1997. októberi, békéscsabai díszbemutatóján. A színházjegy őrzi a keltezetlen dedikálás időpontját. A névaláírás alatti mondat tréfás csipkelődés, bizonyára utalással arra, hogy néhányszor, ha módom volt Szabó Magdával a nyilvánosság előtt beszélgetést folytatni (s az ő szavain kívül élvezni azt is, mennyire élvezi szavait a közönség!), el-elejtettem egy-egy vitatkozó megjegyzést, s méregettük egymást úgy is mint protestáns és katolikus. Ezeknek a szituációknak is Szabó Magda páratlan pedagógiai érzéke és iróniája fonta fényburkát.
A macskafejrajz: ráadás, külön ajándék a macskáival oly sokszor fényképezett írónőtől. Nem csupán akkor, ha két éve színre vitt A macskák szerdája című darabjával találkozom: máskor is ellátogatok ehhez a cicához. Mintha Szabó Magda minden betűjében macskák nyújtóznának, suhannának, azzal az öntörvényűséggel, ahogy csak e soklelkű, sokéletű, szabad lények képesek. A lendületes léptű, felparázsló tekintetű macskabetűk először az 1984-es színházi világnap után kevéssel jártak felém, a Kívül a körön bársonyán. Remélhettem-e, hogy újra felkeresnek? A Für Eliséről – Szabó Magda jelenleg folytatását váró pompás Bogdán Cecília-regényéről – írott tanulmányomat követően, 2003 karácsonya előtt levelezőlapot hozott a posta. Bogdán Cecíliától. Írásom egy kicsit eltöprengett azon: a valóságos életrajzi háttérből kielevenedett regényfigura lehet-e Cili…? A levlapnak el kellett oszlatnia minden kételyemet, hiszen egy nagylány (meg Dódi!) írta alá az oly megtisztelően kedves sorokat.
Káprázna a szemem? Mintha Cili (a regényben: a fogadott testvér) ugyanúgy vetné a macskabetűket, mint Szabó Magda…?!
Mintha… Talán… Egy kritika tovább élhet egy postai küldeményben…?
Meglehet, a betűk ugyanabból az alomból valók. Ám ahogy Szabó Magda – nem ír úgy senki más.
Tarján Tamás