Négy puhafedelű

Négy puhafedelű

A Jelenkor Kiadó sorozata, az Útravaló utazáskor jó társ zsebkönyveket sorjáztat.

Dan Lungu

harminckilenc éves román regényíró Egy komcsi nyanya vagyok! című kisregénye valamelyest testesebb (és máris megfrissített külsejű) kötetbe fért bele, mint az eddigiek, melyek közül Márton László műve, a Ne bánts, Virág! emelkedett ki (a közelmúlt egyik közismert magyar színészét és alternatív berkekben istenített rendezőjét elevenítette meg alapos átrajzolással. Előbbinek haldoklásában is élet a színház, utóbbira színházi vegetálásakor a „kinti” élet semmiségei hatnak felvillanyozóan. Érdekes kettős játék, az ironikusan bemutatott, némiképp tanácstalan figurát, a szerzőt hol szereplőként, hol szinte narrátorként mozgató tip-top írásmű). Lungu öregedő munkásasszonya talpraesett proletár intelligenciával és a magát faluból városba küzdő öntudatos nő rátartiságával, időbontó keretben meséli el sorsa stációit. Jelenére (és elillant fiatalságára, dolgos évtizedeire) lányának „Kanadába szakadása” (és a családtól, a földszintes eszméktől való elszakadása) vetül rá. Színes (szerkezetileg is megoldott) betétek a tegnapi román diktátort gúnyoló anekdoták, viccek. „Az előző rendszerben jobb volt” – a közhelyes vélekedés nem az 1989 előtti Románia visszasírása, csupán a szegényedő, idősödő ember tehetetlen szava, mely ugyan nem igazolódik, de a regényalakok, mellékszereplők útja magyarázza, miért csúszik ki Anyu száján e káromkodással felérő sóhaj. Koszta Gabriella fordítása pontosan adja vissza az egytónusú, az élőbeszéd elevenségével futó, cselekményessége mélyén szociologizáló-moralizáló regénykét.

Podmaniczky Szilárd

Hutchinson rugói című regénye ugyan kemény táblát kapott, én azonban pocket -book ként adtam volna ki a Podmaniczky Művészeti Alapítvány helyében. A tizenhárom fejezetre, rengeteg rövid bekezdésre tagolt szöveg fő jellegzetessége a képlékenység. Átjárás van a mű s benne íródó mű között. Hősünk kevéssé körvonalazott ösztöndíjjal egy Windmühle (=Szélmalom) nevű városkába kerül (német nyelvterületen; e nyelvet nem beszéli), s a kísértetiesen-utópisztikusan elmosódó, mégis konkrét hétköznapokban igyekszik önazonosságot pumpálni átmeneti (s írói munkára kötelezett) énjébe. Modernizált kafkai hangulatok lengedeznek a hol kísértetvárosnak, hol túlzott amőbaszerű izgékonysággal mozgó településnek ható Windmühlében. Jobbágy Valentin, az író – aki tehát „periferikus” magyarságának és túlhajszolt értelmiségi bedolgozó (újságíró)voltának terheit cipeli vezetéknevében, de egészséges, riposztokra kész személyiség személyneve szerint – nem válik literátus Don Quijotévá a kintlét, a számára különös feltételek szélmalomharca közepette. Figurája kissé hasonlít a Karinthy Ferenc Epepe -regényében eltévedő (nyelvvesztes) Budaira, de Podmaniczky biztos, szembeszökően tudatos és koncepciózus regényépítése eredeti konstrukciót hoz létre, melyben az igazi próbatétel a hazatéréskor következik el. Nem ez a szerző legnagyobb igényű vállalkozása, ám példásan összefogott és az első laptól az utolsóig szuggesztív. Ráébreszt: el sem kell utaznunk, hogy végre észrevegyük saját, itthoni Windmühlénk utcáit, sejtelmesen nyíló-csukódó kapuit.

Bordás Győző

kötete, Az Úr órája (Forum) dokumentumnovellák és tárcák gyűjteménye. Az anekdotikusan-historikusan felidézett, iratok és emlékek segítségével a családba és a szűkebb pátria mindennapjaiba ágyazott eseménysorok a modern epika technikai mesterkedéseitől mentes közegben viszik tovább a tradicionálisabb próza hagyományait. Bár ez nem egészen igaz: Bordás előadásmódja sosem avítt vagy utánzó, s ha leveleket, kimutatásokat ékel a szövegbe, ha beszédmódokat és látószögeket váltogat szelíden, nem is jár messze a posztmodern peremvidékeitől. A nagy amplitúdójú műfaji változatosság valóban a kötetcím képzettársításai révén rendezheti laza egységbe a Márai Sándornak a túlvilágra címzett üzenetet és a Pilvax eleve kötött asszociációkat keltő pár oldalát, a Sztavroszi jegyzetek és az Összefoglaló jelentés eltérő megéltségét, az otthonról hozott emlékek történetté gyúrását. A „mesében” Bordás szépirodalommá fejleszti anyagát; a beszédmódban, beszéltetésben a néprajzi színeket vagy városi és hivatali formulákat stilisztikai értékükben kamatoztató dokumentumprózát kerekít. A végletesség feszültségeit aknázza ki: csöndes „természeti optimizmussal” felel mindarra, ami pesszimistává tehetné a két évezred fordulásának homokóráját szemlélve.

Györffy László

három újdonsággal is jelen volt az ünnepi könyvhéten. Szent Lőrinc freskója című novellagyűjteménye (Masszi Kiadó) a szent oltalma alá tartozó városrészbe kalauzol. A gyerekkor, az ifjúság finoman ellegendásított, mégis pőre valóságában láttatott színterére: a külvárosba, a városnyi kerületbe. A Szarvas csárdai megálló, a Gödör és a többi: a személyes mitológia el-eltünedező, szívben-tudatban megőrzött részei. A keretes szerkesztés időmetszet-összejátszató elbeszélést vitt élre (Corpus Separatum): az írói én egyszerre tizenhat éves és negyven múlt, két világot, két emberi szintet lát egybe – a könyv végére pedig a Világválogatott került: a különféle (főleg külföldi) világszegletekből előkerült-hazatért egykori iskolatársak pocakosodva, szociálisan villongva, évődve próbálják reprodukálni régi nagy focicsatáikat. Az így közrefogott történetek regényesen összesimulnak, mintegy a Györffytől máshonnan is ismert Somfai Dávid személye (és részben az 1956-os forradalom) köré. Pátosz: fékezve, romantika: mértékkel, anekdotázás: visszametszve. Az író olykor az egyeztetés szabályait semmibe vevő mondatépítéseket és henyének tetsző ismétléseket-halmozásokat alkalmaz – de azon vesszük észre magunkat: ez tán nem is az ő nyelvezete, hanem Szent Lőrinc kerületének nyelve.