Öt filmkocka

A Jancsó Miklós- és a Szabó István-portrémonográfia után Fábri Zoltán pályájáról írt összefoglaló, kitűnő művet Marx József, Fák és folyondárok, egy komoly filmrendező arcképe alcímmel. A Vince Kiadó az eddigi, egyetemi tankönyvre emlékeztető (számomra kedves) könyvformát más alakúra, jellegűre, a képeknek nagyobb teret biztosítóra cserélte fel (számomra ez is kedves. Könnyebb és szemléletesebb az olvasása; nehezebb a polcra tenni). Amikor a modern esztétikai iskolák alkotói életrajz és oeuvre szétválasztását (sőt: az előbbi mellőzését) javasolják, a szerző a részletező Fábri-életrajz(ok)ból bontja ki szinte a 20.század, illetve az 1950 utáni magyar filmtörténet-félszázad históriáját. Marx remek elemző, s erénye a Fábri-filmek által egykor keltett hatás és a ma lehetséges megítélés összevetése is: értékek halványulnak el, s jelenkori szemmel nézve újak bukkannak elő. Példás a forráshasználat – írói csel, hogy egy-egy, látszólag egyetértő kritikaidézésre kemény vitató hang csattan. Mesteriek a terjedelmes képaláírások: voltaképp “minielemzések”. Az “a nyomda ördögének” számlájára írandó, hogy a 60., a 62.és a 149.oldal felvételein nem az van, vagy más is van, mint amit ezek az egyébként tökéletes filmesztéttikai foglalatok summáznak.
A kortárs filmelmélet útjai című szöveggyűjtemény a Palatinus újdonsága. Kovács András Bálint válogatta, Vajdovich Györgyi szerkesztette a kötetet. David Brodwelltől Stephen Heathen és Tom Gunningon át Torben Grodalig ível a neves szerzők névsora. A nálunk eddig alig-alig hozzáférhető szövegek címei jól mutatják a filmesztétikai trendek változásait, az esztétikatudomány művészetköziségének (és bizonyos fokú irodalomcentrikusságának) hangsúlyait: a tizenhárom írás közül nyolc (Szimptomatikus interpretáció; Narratív tér; A klasszikus elbeszélésmód; Érvelés a kognitivizmus mellett stb.) itteni címével nem árulja el közelebbi tárgyát. A válogatás alapos előzetes ismereteket és bölcseleti-széptani jártasságot követel forgatójától. Felvételizőknek is hasznos a filmes elbeszélésre és a kognició kérdéseire összpontosító kresztomátia, ám merő sznobizmusból ne ezzel a hónuk alatt állítsanak be a vizsgabizottsághoz, mert a legegyszerűbbnek tűnő problémába is bele lehet gabalyodni (s a konkrét filmutalás, műpélda relatíve kevés).
David Attenborough Élet egyenes adásban című vaskos könyve (Kossuth Kiadó) (ön)életrajz is és (természet) filmes példakép is. Itt nem lesznek megértési nehézségek. Sz. Érdi Éva lendületes magyarítása is segít az Egy televíziós emlékiratai alcímű munka befogadásában. Mintegy ötven esztendőt eltölteni a kompozíciójában is igényes tudományos ismeretterjesztő filmezéssel, televíziózással: páratlan teljesítmény. Sir David a múlt- (és jelen-) idézést győzi mesélőkedvvel, választékos-láttató szavakkal is. A történelemre, a néprajzra, a biológiára, a geológiára, a természetvédelemre és más diszciplínákra fogékony olvasó választhat magának a fejezetek közül. Kisebb-nagyobb mértékben mindenki találkozhat őt érdeklő specifikumokkal (Birodalmak születése; Sárkányok; Fejesugrás a politikába; Szokások nyomában; Vissza a dzsungelbe; Törzsi szemmel; Az élő bolygó; A növények magánélete; A madarak varázsa stb.: a kisebb egységek Attenborough nagy vállalkozásaira is emlékeztetnek). A képanyag úgy bújik meg az elegáns könyvben, mint ha ősöreg tévék képernyőjére akarna tapadni örökre. Nézhet ránk egy hajóról egy névtelen majom, szemlélhetjük a súlytalanság csodáit, minket is felkeres “a rejtélyes húsvét-szigeti figura”, vendégünk Duka Ellington. Szépség és hasznosság, tudomány és tudomány-népszerűsítés, öntörvényűség és szolgálat: Attenborough könyve olyan fogalompárokat helyez előtérbe, amelyeket hosszú ideje kapcsolunk az ő személyiségéhez – s amelyeket nem árt újra és újra élővé tenni.
Laurent Jouannaud vendége volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak. Veszedelmes szerelem című bemutatkozó regényét a Palatinus adta ki. Dunajcsik Mátyás a szöveg tónusára az első lapon ráérző fordításában. A pár soros előhang többek között úgy határozza meg a közelmúltbeli cselekményidőt, évet, hogy “Marcello Mastroianni, a színész utolsó filmjét forgatta” (emlékszünk még? MM 1996.december 19-én hunyt el Párizsban, s akkor már jó két éve nem játszott). A hangzatos – magyarul “csupa e” – cím a valószínűleg jelentéstelennek ítélt Manuella Isakeré eredeti címet száműzte. Ez a hősnő neve (a hősé, az egyetemre készülő fiúé pedig Laurent), s megfelelőképp emlékeztet a Fanon Lescaut névre. Az író ugyanis elsősorban ezt a (ma operameseként azonosított) történetet meséli újra. A korai beatirodalom (az 1950-és évek eleje) után négy-öt évtizeddel ismét divatba jöttek – ezúttal inkább Európában – azok a rohanásregények, amelyek kalandokat sokasító, valójában sehova sem vezető vágtával keresnek kiutat alakjaik távlattalanságából és szenvedély-betegségeiből. A mai francia irodalomban – idézhetnénk hozzánk eljutott epikai példákat – bőségesen teremnek az ilyen (általában az iskolával, a tanulás kötelmeivel is perlő) cselekménygazdag, helyenként sietős és felszínes regények. Joannaud-é a jobbak közül való: igaz és érdekes a legtöbb helyen, bár sablonjait nem fedi el a “maiság” és (a mi olvasatunkban megképződő) egzotikum. Legemlékezetesebb a segíteni (rosszul?) próbáló barát, a Laurent-t a léha nőtől óvó Tortu; s a befejező oldalak hangütése, “vágástechnikája”.
A Kalandtúrák kalauza sorozatban jelentette meg a Medicina az Afrika (Az Egyenlítőtől a Fokföldig) című bedekkert. Ez természetesen nem filmes vonatkozású könyv, bár tíz (kis fényképeken bemutatott) angol és dél-afrikai alkotója közül nem csupán a fényképészek avatott amatőrfilmesek is: mindegyiküknek a kezében otthonos a kamera. S ki az, aki – ha eljut Afrika ezen tájaira – ne vinne magával filmfelvevőt…? A terep, a vidékek jellegéből adódóan e mű csak részben hasonlít a megszokott útikönyvekre, bár az egyéni utazóknak nyújtott eligazítások, az adattári részek, az egészségvédelem, a praktikum stb. műhelytitkai jó és pontos szolgálatot tesznek (a Vízilovak, az Aranymosás és a hasonló “keretesek”, kis fejezetek pedig arról gondoskodnak, hogy ne csupán az elkápráztató illusztrációk legyenek színesek). A könyvbeli Afrika – nem kendőzött, néha bálványozott valóságában is –: álom. Hívó szó. Olyan világ, mellyel e munka olvasóinak, forgatóinak többsége is valószínűleg csak a betűk, képek (és más híradások) által fog megismerkedni. Az egyik cikkely “halhatatlan fák”-ról tudósít. Az egész könyv, időnként feltörő lírája révén, azzal kecsegtet, hogy e kontinens “halhatatlan”. S akkor talán – a mocorgó Európával együtt – a Föld is az.