A kis pacsirta, aki trillázva menti meg a világot – Alex Donovici beszél meséiről

Könyvhét folyóirat

A kis pacsirta, aki trillázva menti meg a világot – Alex Donovici beszél meséiről

Szénási Zsófia - 2023.09.12.

Néha az esélytelenek viszik véghez a legnagyobb hőstetteket. Mert ki gondolná, hogy egy szárnyak nélkül született, túlságosan rövid lábú pacsirtafióka fogja megmenteni az erdő összes lakóját? Pedig Alex Donovici meséiben éppen ez történik. A barátságról, az elfogadásról, az egymás iránti tiszteletről szól a Csudi mesesorozat románul eddig hat, magyarul eddig két – Koszta Gabriella fordításában – megjelent kötete. A dévai születésű – magyar felmenőkkel is rendelkező – román szerző újságírás-angol szakon végezett a temesvári egyetemen, majd a Pro Tv News riportere lett, 25 évvel később pedig a csatorna hírigazgatójaként tevékenykedik. Lánya születése után előbb a felesége, Cristina, majd tőle inspirálódva Donovici is elkezdett meséket írni lányának, a kis Alexandrának. Történetei sikerét mutatja, hogy eddig négy kontinens 11 országában jelentek meg, és hazájukban is rendkívül népszerűek.

– A hírszerkesztés kőkemény világából érkezett a meseírás ábrándokkal teli világába, és azóta is párhuzamosan fut a két tevékenység az életében. Hogyan történt a nagy váltás?

– Őszintén szólva, nem volt olyan nehéz. 25 éve dolgozom a tévéhíradónál, a ProTV hírműsoránál. 1999-től a helyszíni riportok minőségét és megfogalmazását ellenőriztem, hogy pontosak, kiegyensúlyozottak és objektívek legyenek a híreink. Igazából a mesék világába is szerkesztőként kerültem. Eleinte a feleségem, Cristina meséit “szerkesztettem”, aki szintén a ProTV-nél dolgozik producerként. Miután megírt egy-egy történetet, mindig megkért, hogy nézzem meg, ellenőrizzem le. Tudta, hogy évek óta szövegekkel foglalkozom, így maximálisan bízott bennem, amiért hálás vagyok neki. Hogy miért volt számomra egyszerű a feladat? A tévés tapasztalataim sokat segítettek. Mert milyen egy jó hír? Az elsőtől az utolsó szóig érdekes. Ha nem az, unalmas lesz, és a néző elkapcsol. A jó hírműsor pörgős, minden mondattal fontos információkat közvetít, aktuális témákról szól, mindenki számára könnyen érthető. Informatív, érzelmekkel teli, érdekes karaktereket mutat be és nagy tömegeket megmozgató témákkal foglalkozik.
A mi meséink is egytől-egyig ilyenek. Ám, míg a hírekben cenzúrázatlanul látjuk az élet negatív oldalát, a mesékben csodás és vidám világokat mutatunk be, tele barátsággal és reménnyel. Vagyis a meseírás nagyban hozzájárult a saját érzelmi egyensúlyunk megtalálásához is.

- Ha jól tudom, először a felesége kezdett el meséket írni a lányuknak, aztán Ön is követte a példáját. Miért tartották fontosnak, hogy saját mesékkel szórakoztassák, neveljék a kislányukat? Mennyivel ad ez többet a klasszikus meséknél, vagy a népmeséknél?

– Igen, a feleségem írta az első meséket. Mikor a lányunk kicsi volt, felváltva vittük az óvodába. Ahogy beszálltunk a kocsiba, Alexandra mindig azt kérte, hogy találjunk ki neki egy történetet. Adott segítségül egy témát, vagy néhány szót, és mi megpróbáltunk összerakni belőle egy mesét, amíg megérkeztünk az óvodába. Cristina ötlete volt, hogy írásban rögzítsünk párat, és olvasva is nagyon tetszettek. Mintha valami újat hoztunk volna a tündérmesék világába. A mesék aktuális, fontos témákkal foglalkoztak, a mai gyerekek gondolataival és félelmeivel. Annyira élveztem Cristina történeteinek “szerkesztését”, hogy elkezdtem írni a saját meséimet. Mindig is szerettem a meséket, gyerekként sokat olvastam. Az első történetemet 2016-ban jegyeztem le, a címe “Liviu” volt, így hívják a kislányom plüssmackóját. Cristinához hasonlóan én is aktuális témákkal foglalkozom, s a történeteken keresztül adom át a tudást a gyerekeknek. Ilyen szempontból a tévés hátterünk rendkívül sokat segít, hiszen tájékozottak vagyunk a világban zajló eseményekkel kapcsolatban, és “rááll a szemünk” az érdekes, megosztó, vagy tanulságos témákra. Nem mondhatom, hogy a mi meséink jobbak lennének bárki másénál, de törekszünk arra, hogy minél érdekesebbek és szebbek legyenek, nagyon figyelünk a részletekre és a pontosságra. Emellett univerzális, mindenkit foglalkoztató témákkal dolgozunk.

– Látom a neten, hogy http://povestilecristinei.ro néven közös honlapjuk is van, amin szintén közölnek meséket. Ki és mikor hozta az oldalt létre?

– A weboldal előbb megvolt, mint a könyveink. Úgy történt, hogy Cristina elküldte az első pár mesét néhány közeli ismerősnek, akiknek nagyon tetszettek. Azt mondták, frissebbek, újszerűbbek voltak az általuk ismert meséknél, és a gyerekeik is kedvelték őket. Ezután úgy gondoltuk, meg kellene osztani meséinket a szélesebb közönséggel is. Létrehoztuk tehát a “Poveștile Cristinei” (“Cristina meséi”) weboldalt. Tévés kapcsolatainknak köszönhetően sok híres és népszerű barátunk van Romániában. Híradósok, rádiósok, színészek, és más neves személyiségek, akik tehetségük és tudásuk okán országosan ismertek. Megkértem őket, hogy olvassák fel a meséket, így azok a weboldalunkon hangoskönyvként is elérhetőek lettek. Gyerekként sokat hallgattam meselemezeket, ezt az érzést szeretnénk a felvételekkel felidézni.
A weboldalunk országszerte gyorsan ismertté vált, hiszen a meséket ingyen meg lehetett (és lehet) hallgatni az oldalon. Nem kell regisztrálni, nincsenek reklámok… Magunk csináltuk az egészet, akik segítettek, ingyen tették, mintegy ajándékként a gyerekeknek. Ma 35 mesénk érhető el az oldalon ingyenesen, nagy részük már könyv formájában is megjelent. Az elmúlt hét évben milliós látogatottságú volt az oldalunk, s büszkék vagyunk rá, hogy ennyien meghallgatták a meséinket.

– Honnan jött az ötlet, hogy Csudi, a szárnyatlan kis pacsirta legyen a meséi főhőse? Mit jelképez a mozgásában korlátozott kismadár, aki mégis minden akadályt képes legyőzni és többször is megmenti az erdő lakóit?

– 2017 őszén a “Românii au talent”-et (“Romania’s got talent”) című műsort nézve feltűnt egy fiatal lány, akinek nem volt keze, csak rövid kis lábai. Felült egy apró székre, a lábujjaival zongorázott, s mellette angyalian énekelt. A lányt Lorelai Monșeguțunak hívják, és abban az évben ő nyerte meg a versenyt. Nagyon megérintett a produkciója, s mert épp egy nehéz időszakon mentem keresztül, Lorelai győzelme felnyitotta a szememet. Úgy éreztem, ez a lány példakép lehet a szülők és a gyerekek számára, erőt adhat nekik a nehézségek leküzdésében. Ezért is lett a meséim meghatározó üzenete, hogy ne a külseje alapján ítéljünk meg valakit, hanem azt nézzük, hogy viselkedik másokkal, vagy hogyan segít másokon.

– Milyen erényei vannak a Csudi-sorozat mesei hőseinek (a kis pacsirtának, a villámgyors csigának, a vegetáriánus bagolynak, vagy a gyáva hollónak) és mit tanulhatnak tőlük a mai gyerekek?

– A Csudi-könyvekben sok különböző karakter szerepel, mindegyiknek megvan a maga hibája, más és más személyiségtípust jelenít meg. Azt szeretném elérni, hogy a gyerekek lássanak át a külsőségeken, és jöjjenek rá, hogy mindenkiben van valami szeretnivaló, ami százszor fontosabb, mint egy apró tökéletlenség. A szereplők a barátság, a kedvesség, az önzetlenség és a nagylelkűség erejével segítenek egymáson és az egész Földön. Azt is megpróbálom átadni a gyerekeknek, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt, és a kedvesség életeket menthet.

– Magyarországon a sorozatnak még csak két része jelent meg, de jól látszik, hogy íróként több fontos ügybe beleáll. A klímaválság és a környezetszennyezés jelenik meg a második kötetében. A hiú pulyka nagyon örül a színes műanyag kupakokból összeállított nyakláncának, és csak nagy sokára érti meg, hogy a műanyag és egyéb szemetet elégető üzemben mérges gázok keletkeznek, amelyek veszélyesek az élővilágra. Itt is Csudi és barátai mentik meg az erdőt, hogy visszatérhessen az erdő túlélése szempontjából fontos téli évszak.

– Mindegyik mesénk, a hosszabbak és a rövidebbek is, aktuális problémákkal és fontos témákkal foglalkoznak. Ha egy mese izgalmas és érdekes, akkor a máskor engedetlen gyerekek figyelmét is leköti. A mesék barátságos formában adnak át a gyerekeknek hasznos tudnivalókat, tanítanak meg életbevágó leckéket. A történetekbe belecsempésszük a tanácsainkat, szülőként és tévésként megtapasztalt élményeinket. Az első olvasónk mindig a lányunk, Alexandra. Mindent beleadunk a mesékbe, az érzékenyebb, megosztóbb témákat sem kerüljük ki. A Csudi-sorozat hat kötetében szó van a fogyatékossággal élők elfogadásáról, az erdők és a környezet védelméről, a technológia és a gyorséttermi ételek káros hatásairól a gyermekkorban, rasszizmusról, zaklatásról és egymás elfogadásáról. Szó esik a veszélyeztetett állatfajokról, a gyerekek példaképeiről, valamint a közösségi média és az influenszerek káros oldaláról is.

– Mivel foglalkozik most íróként?

– Nemrég fejeztem be a legújabb, a mesterséges intelligenciával foglalkozó könyvemet, melynek címe “Adam, child of the future” (“Adam, a jövő gyermeke”). A könyv a The Teachers of Care”, (“A gondoskodás tanítói”) című sorozat negyedik része, már kicsit nagyobb gyerekeknek szól. Az ifjúsági regénnyel egy jövőbeli világba utazhat el az olvasó, ahol az emberek helyett minden munkát az AI végez el. Az emberek bábokként viselkednek, akiket az AI és robotjai irányítanak. Aztán megmentem őket (Mosoly). Az első könyv a pandémiáról, a második a háborúról szólt, utóbbit akkor írtam, mikor Ukrajnában kitört a háború.
Gondolkozom egy hetedik Csudi-könyvön is. A téma a “népszerű diák” lenne, s azokról a diákokról szólna, akiket társaik körberajonganak, irigyelnek az iskolában. Szerintem ezeknek a diákoknak sok időt kellene tölteniük idősek társaságában, akiktől megtanulhatnák a valódi értékeket az életben.

– Csodálatos érzés lehet a kislányának, hogy olyan mesei hősök között nőhet fel, akiket a szülei találtak ki. Gondolom, a szereplők Alexandrával együtt nőnek majd fel. Van valamiféle versengés a felesége és Ön között az írásban?

– Alexandra a meséink közt nőtt fel, és mi is sokat fejlődtünk mellette írókként. Minél idősebb, annál idősebb gyerekeknek írunk. Ahogy korábban mondtam, Alexandra az első, aki elolvassa az új történeteinket. A lányunk most 13 éves, így a könyveink legfeljebb 14-15 éveseknek szólnak. De ennél nem mennék tovább, nem szeretnék felnőtteknek írni.
Cristina és köztem sosem volt verseny az írás terén. Máshogy írunk, kiegészítjük egymást. Ő rövidebb, csattanóra végződő meséket ír, míg én hosszabb, drámaibb és érzelmesebb történeteket gyártok. Végül azonban mindegyik mesénk happy enddel zárul. Mindkettőnknek vannak a gyerekek által kedvelt karakterei, hiszen már 20 könyvet kiadtunk és nemsokára jön a huszonegyedik.

– Stela Damaschin-Popa bájos és kedves rajzai illusztrálják a köteteket. Tudatos volt az együttműködés? Nekem telitalálatnak tűnik.

– Mikor a kiadóm, a Curtea Veche eldöntötte, hogy kiadják Csudit, egyből elkezdtem keresni a megfelelő illusztrátort a Google-ön! Stela Damaschin-Popára véletlenül találtam rá, de amikor megláttam a munkáit, egyből tudtam, hogy ő lesz az igazi. Elküldtem neki a mesét, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve együtt dolgozni. Kicsit aggasztott, hogy ő Moldovában él, én meg Romániában, ő már befutott, nemzetközileg elismert illusztrátor volt, én meg kezdő író. Elolvasta a történetet, és bár éppen szülés előtt volt, belement a közös munkába. Különleges nő és nagyon tisztelem az elhivatottságáért. Remélem, még sok közös könyvet hozunk össze együtt.

– Végül magyar felmenőiről szeretném kérdezni. Azt olvastam, hogy az Ön számára is csak nemrég derült ki, hogy egyik nagymamája egy bihari nemesi család sarja volt, akit Miklossynak hívtak. És 1640-ig tudja visszavezetni a családfáját.

– Na, ez egy érdekes történet. Az apai nagyanyámat valóban Maria Miklossynak hívták. Gyermekkoromban sokat voltam náluk, bár szüleim kiskoromban elváltak, és édesapám a fővárosba, Bukarestbe költözött. Nagymama háza nagyon különleges volt, más, mint a legtöbb román családé a kommunista időkben. Régi bútorok, festmények és könyvek vettek körül, mikor náluk voltam. Ebédnél monogramos ezüst evőeszközökkel ettünk, a falakon régi családi fotók díszelegtek. Nagymamám magániskolába járt, beszélt románul, magyarul, franciául és németül is, tudott zongorázni és gyönyörű hangja volt. A családunk múltjáról azonban soha nem beszélt, nem mondta el, kik is vagyunk valójában. Miért? Mert a magyar értelmiséget és az egykori nemességet elnyomták és meghurcolták az államszocialista Romániában. A kommunisták elvették tőlük a vagyonukat, ingatlanaikat, értéktárgyaikat, földjeiket. Nagymamámnak csak a kis dévai háza maradt a berendezéssel együtt. Ráadásul a férje a román hadsereg katonatisztje volt, ahogy apám is. Elfogadhatatlan lett volna, hogy a román hadsereg tisztjének magyar felesége legyen, főleg egy volt nemesi család leszármazottja. Középiskolás voltam, mikor a nagymamám meghalt, de a halála után sem beszéltünk sokat a család ezen ágáról, hiszen édesapám a válás után újranősült, másik családja lett.

Édesapám 2014-ben halt meg, és a második feleségtől megkaptam a régi családi fotókat, dokumentumokat. Kutakodni kezdtem, és a nagymama padlásán nemsokára megtaláltam a Miklossy család nemesi címerét. Az interneten könnyen utána tudtam nézni a családom történetének, majd a nagyváradi egyházmegye archívumában találtam is dokumentumokat az őseimről. Okleveleket keresztelésekről, házasságokról, halotti bizonyítványokat. Felkerestem egy szakembert, aki a magyar nemesi családok genealógiájának szakértője, és a segítségével 1680-ig vissza tudtam vezetni a családfámat. Megtudtam, hogy Miklós János és Balogh Julianna voltak az őseim, hogy családom tagjai harcoltak a napóleoni háborúkban, hogy egyikük a nagyváradi egyházmegye püspöke volt, egy másik ősöm pedig a város polgármestere.
Az állam által elkobzott értékekből és földekből semmit nem tudtam visszaszerezni, de végre megismerhettem az apaági családom történetét, és ez az, ami igazán számít.

Szénási Zsófia

Alex Donovici: Csudi, a pacsirta – A lehetetlen csak egy szó, Móra Kiadó, 96 oldal, 3999 Ft; Alex Donovici: Csudi, a pacsirta – A tél megmentése, Móra Kiadó,128 oldal, 3999 Ft