Létezik a parfümkészítés egy szelete, ahol nem az a cél, hogy egy minél kívánatosabb illatfelhőbe burkolják a felhasználót – nem virágmezőket vagy a frissen mosott ágyneműt megidéző illatot igyekeznek megteremteni. Ehelyett nem megszokott illatjegyekhez nyúlnak, sokkal inkább a provokáció a cél – az Etat Libre d’Orange egyik leghíresebb illata ebből a műfajból, a Sécrétions Magnifiques különböző testnedveket hivatott megidézni. Felmerülhet a kérdés, egyáltalán miért készülnek ilyen parfümök – készítőik egyfajta szaglóélményt szeretnének kiváltani, mely az illatok által kiváltott mentális és fizikai reakció.  Mivel szaglásunk közvetlen kapcsolatban áll a limbikus rendszerrel, így az illatok azonnal képesek bizonyos érzelmeket kiváltani, emlékeket felidézni vagy testi reakciót előidézni.

Kisregénynek nevezzük, de valójában műfajilag egészen meghatározhatatlan kötet – egyszerre kiáltvány, monológ, napló, és mindezeken túl valahogy egyik sem ezek közül. A merénylők fénykora azt adja, amit a cím alapján ígér: egy merénylet előtti utolsó gondolatokat olvashatunk, egyfajta manifesztót: egy David K. nevű fiatal arra készül, hogy merényletet kövessen el a prágai egyetemen. Fehér Renátó több alkalommal megemlítette a kötettel kapcsolatban, hogy az ötlet már több mint egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazódott benne –eredetileg egy prágai sétaregényt szeretett volna írni, mely az ösztöndíjasként ott töltött tapasztalatain alapult volna, azonban a folyamat során egyre inkább foglalkoztatni kezdte a Z-generáció, és az a generációs düh, ami ezekben a fiatalokban érzékelhető. Az, hogy végül 2023-ban a fikció valósággá vált, és egy ámokfutó 15 emberrel végzett a prágai egyetemen, pusztán a véletlen műve. Elrettentő véletlen, és természetesen felvet bizonyos kérdéseket – meddig terjedhet a fikció? Etikus-e folytatni és kiadni a művet ezek után, vagy akkor úgy csapódhat le, mintha a szerző ezt maga támogatná? Pusztán hatásvadász kísérletnek fogják-e tekinteni művet, vagy sikerül komolyan venni?

Számomra a szöveg hatásvadász mivoltát erősíti, hogy végül a szerző úgy döntött, a valós merénylő nevét használja a narrátor neveként: David K. valószínűleg a valódi elkövető, David Kozak nevét idézi meg. A szöveg célja azonban érezhetően nem a hatásvadászat – hanem, ahogy a bevezetőben is említettem, sokkal inkább a provokáció, az olvasó kirántása a mindennapokból, és azzal való szembesítése, mi történik a világban. Mi mehet végbe más emberek fejében, akiket nap mint nap látunk az utcán, netalántán még biccentünk is nekik reggelente a buszon, ha együtt utazunk?

Ez a provokáció több szinten is jelen van a műben, nem pusztán a téma az eszköze arra, hogy kirángasson minket ebből a fásultságból. A másik maga az írásmód, mely nagyon leplezetlenül dönti le a negyedik falat, sokszor direkt kiszólva az olvasóhoz, figyelmeztetve rá, hogy amíg a szöveget olvassa, nem eshet bántódása, vagy éppenséggel arra, hogy ha ezt a szöveget olvassa, akkor már nem tehet semmit, hiszen megtörtént, amit eltervezett – ezen a ponton elolvasni vagy nem elolvasni a szöveget pontosan ugyanaz.

Amivel kényelmetlen érzésünket tovább erősíti, az pedig maga a szöveg: tömött, súlyos, egyfajta sajátos módon izgága, ide-oda ugráló, kaotikus hangulatú elmefuttatás ez, ami ráadásul a posztmodernre hajazóan különböző szövegeket emel be a szövegtestbe – megjelenik itt Pilinszkyn át Salinger Zabhegyezőéig jó néhány irodalmi alak. Ez azt eredményezi, hogy meg kell küzdenünk a szöveggel, magunk alá kell gyűrnünk olvasás közben. Fehér még rá is játszik erre a kényszerre: hiszen ha ezt nem tesszük, akkor hagyjuk, hogy David K. nyerjen. Arra kényszerít ez a nehéz és nehezen emészthető szöveg, hogy lelassuljunk és minden egyes mondatot értelmezzünk; ugyanakkor a lassú tempó miatt kénytelenek vagyunk folyamatos önreflexiót is végezni olvasás közben. Személy szerint befelé figyelés közben azt vettem észre, hogy rettenetesen idegesít ez a kényszerű lassulás, nem ehhez az olvasási tempóhoz vagyok szokva; ráadásul egyébként is, nincs valamirevaló cselekmény, amibe az ember kapaszkodni tudna, ha ellankad a figyelme olvasás közben, hol is tartottam… Aztán apránként felmerült bennem, hogy talán éppen ez a cél.

Mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy a David K. félék elszigetelt esetek, egy olyan rétege a társadalomnak, amelyben csupán egy maroknyian tartózkodnak, és ilyenképpen abszolút nem reprezentatívak az emberiségre nézve.

Ott él, ahol mi élünk („Ká-Európában”), azokat a műveket olvassa melyeket mi, magunkat műveltnek tartó emberek olvasunk, és olyan dolgok háborítják fel, melyek minket is felháborítanának. Olyan düh munkálkodik benne, melyet mindannyian fel tudunk fedezni magunkban – személyes és társadalmi düh egyaránt. Monológjában kitér arra, mi minden okozhatja ezt a féktelenül tomboló dühöt és megvetést benne, és talán minden alapköveként a digitális társadalmát jelöli meg:

“Azt mondtátok, a technológia forradalma dönti majd le végül a társadalmi akadályokat, amikor cyber utópiátok gyarmatosítani kezdheti az internet még feltöretlen földjét. (...) Az önhitt felszín alatt azonban bűzlő nyúlüregek kanyarognak feltérképezhetetlen vaksötétben. Mi magunk fúrtuk őket, ott van az internet igazi lelke, és mindannyian ott vagyunk immár valóban otthon.”

Maga az internet könnyűvé teszi azt, hogy minden információt megtudjunk arról, ami érdekel minket, akkor is, ha az veszélyes – könnyed kereséssel elérhető a Santa Barbarai lövöldözésért felelős Elliot Rodgers 137 oldalas manifesztója is, melyből bárki inspirálódhat (ahogyan tette azt valószínűleg a szerző is). Fehér arra mutat rá, hogy mi tettük ilyenné ezt is, a helyzet pedig bizonyos szempontból már annyira elharapózott, hogy nem lehet visszafordítani.

Amiből pedig ezek a merényletek és az elkövetőket hajtó indíttatások táplálkoznak, az nem más, mint a szégyen. Szégyenük pedig azért ennyire kézzel tapintható, mondja Fehér, mert a megvetés társadalma lettünk. Megvetjük az inceleket, akik ezért megvetik a nőket, a nők aztán cserébe megvetik a férfiakat, és így kanyargunk tovább és tovább ebben a spirálban. „A megvetés testet öltött. (..) Közérzetből rutin lett, és rutinból norma, a hétköznapok természetes szokásrendje. A megvetés mostantól nem erőszak, nem jellemhiba, nem tehetetlenség, hanem önvédelem. A megvetés újmorál, amely nagyrabecsülést érdemel”. Hiszen ha mi vetjük meg azt, aki minket megvet, akkor végül lesz-e hatalma felettünk? És amikor végül ez a megvetés gyűlöletbe fordul át és tettlegességig fajul, akkor érünk el a merénylők fénykorába. Talán már benne is járunk, állítja a regénnyel Fehér. Mi neveltük ki a merénylőket, a mi társadalmi felelősségünk a létezésük, ugyanúgy, ahogy az ehhez kapcsolódó kollektív szégyenkezés is. Legalábbis annak kellene lennie.

Ugyanakkor az irodalom célja nem kizárólag a szórakoztatás, hanem sokszor a figyelmeztetés, a figyelemfelhívás egy-egy társadalmi problémára, vagy egy baljóslatú vízió arról, merre tart a világ. Itt sokat lehetne tanakodni arról, hogy mi a kortárs irodalom valódi célja, és van-e ennek értelmében a kortárs írónak társadalmi felelőssége – ez azonban egy hosszúra nyúló vita lenne, melyet itt nem áll módunkban kibontani. A kötet olvastán azonban biztosak lehetünk benne, mint gondol erről Fehér Renátó.

Bráder Edina

Fehér Renátó: A merénylők fénykora
Magvető Kiadó, 124 oldal, 6499 Ft