Lin-csi apát és pesti rokona

„Az önfeltárás olyan tevékenység, amelyet legnagyobb élvezettel azok az írástudók végeznek, akik nem a messze eső dolgok iránt érdeklődnek, hanem a hozzájuk legközelebbiek iránt. És mi lenne hozzájuk közelebbi, mint saját maguk?
Az érdemeik, az erényeik nyilvános feltárása épp olyan gyönyörűséget okoz nekik, mint a bűneiké. A pózolás édes szenvedély. Ellágyultan írnak azután tele száz és ezer oldalakat magukról és minden felmenőjükről. Lin-csi apát és pesti rokona viszont világéletében utálta az önfeltárást, nem is hallotta őket soha senki magukról vagy a családjukról beszélni.
Persze, hogy nem vallanak magukról most sem. Ám történeteinkben vallomásaik nélkül is feltárulnak életük legbensőbb titkai.”

– Ezt a fülszöveget olvassuk Sári László új könyvének borítóján. Nem éppen barátságos ajánlás. Miért utálja Lin-csi apát, az Ön korábbi könyvének (Lin-csi apát minden szava, Európa Kiadó, 2017) messze földön híressé vált hőse és az apát pesti rokona az önfeltárást? Ma már a kortárs magyar szerzők legtöbbje „önfeltáró”. A széppróza évtizedek óta a szerzők életének legszemélyesebb múltját tárja az olvasó elé. Ráadásul igen népszerűek is ezek a közelmúltból vett családtörténetek.

– Könnyű lenne rávágni, hogy Lin-csi és pesti rokona pont azért nem beszélnek magukról, mert mindenki más magáról beszél. A mi esetünkben sokkal komolyabb oka van a tartózkodásnak. Az elbeszélő mindjárt a könyv elején kijelenti, hogy történeteinek hősei olyannyira elhanyagolható jelentőséget tulajdonítanak az élet egészének, hogy igencsak szégyenteljesnek tartaná e csekélyke lét részleteit a nyilvánosság elé tárni. Az ilyenfajta kitárulkozás kiváltképp visszatetsző a szemükben. Sokat mondó és messzire mutató ok ez, és mindkettőjükre egyformán jellemző.
Legyen hát az önfeltárás ezután is azok dolga, akik sem az élet nagyszerűségével, sem a jelentéktelenségével nem tudnak mit kezdeni. Ezért aztán örökké maguk körül forgolódnak. Ami látványos és konkrét, az a mi hőseink számára érdektelen – jelenti ki határozottan az elbeszélő.

– Lin-csi apátot már ismerhetjük, de ki a címszereplő, a pesti rokon?

– A pesti rokon maga is értetlenül áll a kérdés előtt: ki lehet ő, és főként hogyan kerülhetett bármiféle rokonságba az ezerkétszáz éves kínai filozófussal? Korábban csak hébe-hóba gondolt az apátra, ha gondolt rá egyáltalán. Olvasmányaiból tudott valamit a 9. századi rosszhírű kínai rendfőnökről, ki ne hallott volna róla ezt-azt? Amikor utánanézett, hogy kiféle-miféle, megtudta, hogy hittársai, a kínai buddhisták is leginkább csak a botrányait emlegetik. Se füle, se farka történetek keringtek róla időtlen idők óta. Ezekben az apát igen furcsán, mondhatni, meglehetősen durván, faragatlanul viselkedett mindenkivel. Érthetetlen, excentrikus figurának látta, nem rokonszenvezett vele.
A tanításai is meghökkentőek, zavarba ejtőek voltak, és bizony meglehetősen homályosak. Még egykori tanítványai se értették minden szavát. Ilyenkor az apát méregbe gurult, hozzájuk vágta az elmélkedő zsámolyát, vagy fenékbe rugdosta őket. Mikor milyen kedve volt. Senkinek sem vonzó egy ilyen alakkal rokonságba kerülni.
Aztán mégiscsak megtörtént. Nyilván szellemi rokonságról van szó, ám ha ez a kapcsolat túlmegy a megszokott mértéken, akkor már valamiféle azonosságról is beszélnünk kell. Ez pedig már majdnem több mint kellemetlen. Hol vannak az érintkezési pontok, miben véli magát Lin-csihez hasonlónak a pesti rokon? A gondolkodásuk, a világlátásuk hasonló? Miféle együttműködés alakulhat ki közöttük ilyen időbeli és térbeli távolságból? Na és milyen felismerések és milyen következtetések születtek az egymással töltött évtizedek során? Ezekre a kérdésekre ad választ a könyv csaknem ötven, igencsak személyes története.
Az emberi világ legalapvetőbb kérdéseiről gondolkozik a kötet mindkét hőse, mindenekelőtt Keletről és Nyugatról. A kétféle civilizáció legjellemzőbb vonásairól beszélnek, történelmi múltjukról és világszemléletükről, különféle társadalmi törekvésekről és meglátásaik, érzéseik legfőképpen irodalmi kifejeződéseiről: költészetről és klasszikus szépprózáról. Vagyis a kétféle kultúra „legintimebb” megnyilvánulásairól. És persze magánéleti tűnődéseikbe is beavatnak bennünket.

– Egy-egy illetékesnek mondható nyugati és keleti szereplő szemszögéből látjuk tehát a világot. Mi az ilyenféle személyes élményekkel elbeszélt gondolatoknak a műfaja? A pillanatképekből, a meglátások, a költőien előadott események egymásba kapcsolódásából mintha valamiféle történet jönne létre a kötet végére. Be kell vallanom, prózában még nemigen találkoztam ilyen „pointillista ábrázolásmóddal”.

– A kiadó esszéregényként emlegeti a Lin-csi apát pesti rokonát. Ha valóban regény, ahogy ők látják, akkor viszont tényleg pointillista regény, ahogy ön mondja. Persze, ha van ilyen egyáltalán. Való igaz, hogy a felvillantott pillanatképekből a történetek végére összeáll egy-egy jellemző és talán hiteles arckép a két főszereplőről, és az életútjuk jelentősebb állomásai is kirajzolódnak. Eljutnak valahonnan valahová.

– Akkor mégiscsak önfeltárás ez a kötet is? A szerző minden szándéka ellenére?

– Ajaj! Remélem, hogy nem. De nagy ritkán akkor is el kell mondani, hogy állunk a világ dolgaival, ha az ember irtózik az önfeltárástól. Alapkérdés például, hogy mi van Tibettel, mi van Kínával, mi a helyzet a Himalája hegyeivel és folyóival, mi van Goethével, na meg Li Taj-póval és a többi nagyszerű kínai költővel. És talán szabad beszélni a főszereplők szokásairól is, mondjuk arról, hogy érdekli-e a pesti rokont a tárgyak és a kövek élete, ismeri-e a tibeti jakok természetét, kedveli-e a kacsanépet, a lepkéket és a macskákat, Petrarcát és a reneszánsz embert, Herdert és Hegelt, vagy mit súg neki a régi pesti házak pincéinek és padlásainak dermedt csendje. És az sem mellékes, hogy mire emlékszik ma az apát egy régi-régi Huo-to folyó parti kolostor életéből.
Egy-egy pillanatra talán Lin-csi tartózkodó pesti rokona is megengedheti magának, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön ismeretlenekkel. Ebből a megfontolásból került a könyv lapjaira mindaz, ami megtudható róla. Ám szemérmessége és elzárkózó természete miatt az sem biztos, hogy a történetek igazak egyáltalán. Mivel tisztességes embernek tartja magát, a kötet végén nyomatékosan felhívja mindenki figyelmét, hogy az igazságot illetően mindenki a legnagyobb óvatossággal járjon el. Legjobb, ha egyetlen szavát se hiszik, és ezután is tartózkodnak tőle. Senki ne menjen hozzá közelebb. Feltéve, ha nem akar végzetesen csalódni benne.
Nagyon magának való ember, és nagyon ingerlékeny. Tulajdonképpen világéletében magányosan járta volna a hegyeket, a tengereket, a városokat, az utcákat, a házakat, a kerteket, egyedül nézte volna meg magának az egész világot, ha teheti. Mindenki múltját, jelenét és jövőjét, behatóan és alaposan. De egyedül is láthatatlanul, hogy ne kelljen érintkeznie senkivel. Mindig mindent csak egyedül. „Mint akinek csöndes, magányos háza van a hegyekben, pompás tölgyliget alján”– ahogy ezt elárulja róla az írások egyike. Szóval ilyen kellemetlen a természete. Ezért kell nagyon vigyázni vele.

Schmidt Lajos

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona
Corvina Kiadó, 260 oldal, 3490 Ft