89 éves korában, idén júniusban hunyt el Cormac McCarthy, a kortárs amerikai próza egyik legjelentősebb alakja, a Pulitzer és az amerikai Nemzeti Könyvdíj birtokosa, akit William Faulkner és Herman Melville örökösének is tartottak némely amerikai kritikusok. Olyan kultikus művek fűződnek a nevéhez, mint A véres délkörök (1985), a Nem vénnek való vidék (2005) vagy Az út (2006). Utolsó két regényét, Az utast és a Stella Marist olvastuk.

Nem is két regényről van itt szó, hanem egy regény két feléről, amelyet a Jelenkor kiadó ügyesen egy kötetbe is szerkesztett, ráadásul oly módon, hogy az egyik regény a kötet egyik feléről, a másik pedig a másik oldaláról indul. A két szöveg egy testvérpár, Bobby és Alicia Western történetét meséli el nekünk, szorosan összetartoznak, egymást kiegészítve, együtt olvasva teljesednek ki igazán.

Az utas Bobby Western regénye: Bobby ipari búvárként dolgozik, egyik nap egy repülőgéproncshoz kell lemerülnie, ahol felfedezi, hogy a repülőgép egyik utasának holtteste hiányzik a roncsból. A misztikus, thrillerbe illő felütés azonban ne tévesszen meg senkit, még akkor sem, amikor Bobby után valóban valamiféle titkos nyomozás és embervadászat indul, mert a regény egyáltalán nem ambicionálja saját rejtélyének megoldását. Olyannyira nem, hogy a kötet előrehaladtával – szándékosan nem a cselekmény szót használom itt, mert ami az oldalakon zajlik, nehezen nevezhető klasszikus értelemben vett cselekménynek – a kezdeti rejtély teljesen elsikkad és a semmibe vész. Az író 85. születésnapjára írt cikkében egyik fordítója, Dragomán György, az amerikai Móricz Zsigmondnak nevezte McCarthyt. Az évek során finomhangolt hasonlat szerint „McCarthy prózája olyan, mintha Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli Bibliából olvasnának fel egymásnak a vadnyugaton, közben a háttérben Tom Waits énekelne csendesen-fájdalmasan.” Az új ikerregényben ugyanígy ott van a csendes fájdalom és a lassú filmszerűség, de a vadnyugatot éttermek, motelek, hegyek közé dugott tanyák és tengerparti viskók váltják fel, ahol Bobby hol magába mélyedve elmélkedik, hol pedig igen változatos baráti társasága körében folytat eszmecseréket, olyan témákat érintve, mint a Kennedy gyilkosság, az atombomba születése, különféle fizikához vagy matematikához kapcsolódó kérdések, részecskék, egyenletek, kvantumelméletek és persze a filozófia sem marad el. Annak ellenére, hogy a regény java részét ezek a beszélgetések töltik ki, és a jelenetek jobbára filmszerűek, mégis olykor meglehetősen túlírtnak hatnak egyes részek, mert Bobby minden egyes cselekedetét aprólékosan tárja elénk McCarthy. Emellett a Bobbyról szóló fejezetek közé beékelődik egy-egy rövidebb kitekintés húgára, Aliciára, ahogy a képzeletében lakozó uszonyos alakkal, a Kölyökkel beszélget.

Ezek a beillesztett fejezetek már kezdenek összeismertetni minket Aliciával, aki a Stella Maris központi alakja lesz. A Stella Marisban McCarthy még Az Utasnál is kevésbé kísérli meg dramatizálni a mondanivalóját. A regény tulajdonképpen egy hosszú párbeszéd Alicia és terapeutája között, olyan, mintha egy drámát olvasnánk, azzal a különbséggel, hogy még az éppen megszólaló nevét sem kapjuk meg mankóként. Beszélgetésük még mélyebbre visz a filozófia és a kvantumfizika útvesztőjében, az átlagos ismeretekkel rendelkező olvasó garantáltan nem fogja tudni a maga teljességében befogadni az eszmefuttatásokat a különböző részecskékről és matematikai problémákról. De nem gondolom, hogy feltétlenül cél lenne ezeknek a párbeszédeknek a teljes befogadása: mert amit mindenképp magunkkal vihetünk azok a kérdések, amelyek körül ezek a szubatomi részecskék keringenek. Az élet, a halál, az egzisztenciánk kérdései ezek, honnan jöttünk, mik vagyunk, van-e valamiféle rendezőelv az univerzumban, mi a valóság igazából, a tudományban találhatjuk-e meg Istent, és hogy hogyan lehetséges, hogy a hegedűnek nincsenek evolúciós prototípusai. „De hacsak nem akarjuk elfogadni, hogy Isten találta fel a hegedűt, van egy alak, akit sosem fogunk megismerni. Egy apró ember, aki elment a fiával a tizenötödik századi Itália kis jégkorszaktól satnya erdejébe, kivágta és darabokra fűrészelte a juharfákat, a deszkákat hét évig szárította, aztán egy reggel megállt a műhelye ferdén beeső fényében, rövid hálaimát intézett teremtőjéhez, majd – ismervén e tökéletes dolgot – fogta szerszámait, és hozzálátott a megalkotásához. Azt mondta, most kezdjük.”

Az utas és a Stella Maris rendhagyó McCarthy regény, és nem nehéz egyetérteni azokkal, akik nem ezt az ikerregényt ajánlanák az íróval ismerkedőknek. A visszafogott mértékű cselekmény, a semmiben lebegő karakterek, az erősen tudományos és filozófiai témákban burjánzó, néhol teljesen öncélúnak tűnő párbeszédek kivétel nélkül próbára tehetik az olvasót. És ha partot is érünk ennek a 600 oldalas monstrumnak a másik oldalán, és megérkezünk Alicia mellé a barlangban (mintegy egy utolsó utalásként a sokat emlegetett Platónra), akkor sincs garancia arra, hogy számtalan kérdés mellett több kristályosodik ki a regényből, mint, hogy egész életünk illúzió és árnyak táncát nézzük a falon. Gondolkodnivalóból mindenesetre nem lesz hiány.

Vincze Dóra

Cormac McCarthy: Az utas / Stella Maris
Fordította: Greskovits Endre
Jelenkor Kiadó, 646 oldal, 6999 Ft