Tarkabarka Hölgynek hívja magát, aki színpadra állva megosztja a közösséggel a meséket, élővé varázsolja, ami addig a holt anyag volt a papíron, esetleg egy elfeledett néprajzi gyűjteményben. Professzionális nemzetközi mesemondó, aki magyarul, angolul és spanyolul egyaránt képes történetekkel szórakoztatni a nagyérdemű hallgatóságot, legyenek kicsik vagy nagyok. Történetekkel fekszik és kel, s a népi mesemondás hagyományait követve gyúrja, formálja, alakítja a meséket. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatainak hála már eddig is számos, más kultúrákból származó történetet osztott meg az olvasókkal a Móra Kiadónál megjelent népmese köteteiben. Legújabb, Cápatestvér című meseantológiájában olyan állatokat gyűjtött csokorba, melyekhez általában sok negatív hiedelem kapcsolódik. Sokan undorodnak és félnek tőlük. Válogatásával azt kívánja bizonyítani, hogy igenis ezek az állatok is megérdemlik a bizalmat, a történetekben éppen ők az emberek segítői és barátai. A kéttucatnyi történet között található magyar, észt, ír, Fülöp-szigeteki, ausztrál, tibeti, afrikai törzsi, osztrák, indián, vietnámi, vagy éppen maja népmese. Zalka Csenge Virág szándéka szerint nem csupán oldja az eredendő félelmeket és prekoncepciókat a nemszeretem állatokkal szemben, hanem a meséken keresztül ráébreszt, milyen felelősségünk van a természettel kapcsolatban.

– Tucatnyi kötettel a hátad mögött, azt hiszem jogos a kérdés: honnan ered a népmesék iránti érdeklődésed és ellenállhatatlan vonzalmad?

– Meséken nőttem fel, sokat meséltek a szüleim és a nagyszüleim is. A nagymamám például – bár sosem publikálta – nagyon sokat írt és naplót vezetett. A teljes repertoár megvolt: Ménfőcsanakon élő nagyapám falubeli történeteket, anekdotákat mesélt a fiatalkoráról, voltak háborús történetei, a nagymamám ismerte a környékbeli népmeséket, igaz történeteket, míg a szüleim inkább fejből meséltek. Győrben éltünk, mindketten sokat olvastak, így egyszer irodalmi meséket, másszor általuk költött meséket hallottam. Már akkor éreztem a késztetést, hogyha hallok egy jó történetet, ne tartsam magamban, hanem másnak is továbbadjam. Úgy éreztem, ha van egy remek sztori, azt minél több emberrel meg kell osztanom.
Középiskolásként felfedeztem a mitológiákat és teljesen elbűvöltek. Nekem ez volt a kamaszkori becsípődésem, hiszen az ókori mítoszok tele vannak jobbnál jobb történetekkel. A gimnázium alatt elkezdtem novellákat írni, a helyi újságban meg is jelent néhány szösszenetem. Nyaranta részt vettem a Sárvári Írótáboron, ami nagyon inspiráló közeg volt számomra. A novellák mellett kisregényeket, verseket írtam, az egyik történelmi kisregényem meg is jelent egyetemista koromban.

– Hogyan lesz valakiből szakmája szerint is mesemondó? Hol lehet ezt megtanulni?

– A gimnázium után már tudtam, hogy mesemondó szeretnék lenni, de ilyen képzés, egyetemi szinten nem volt akkor (és ma sincs) Magyarországon. Régészetre jelentkeztem – hiszen a mitológiák is nagyon érdekeltek – és el is végeztem a szakot, római provinciák régészete és népvándorláskor szakirányon. Bár végül nem dolgoztam a szakmában, cseppet sem bántam meg, hogy végig csináltam. Azt hiszem, már a régészetben is a történetek érdekeltek. Tudni kell, hogy a régészek imádnak sztorizni, dőlnek belőlük a különféle ásatásokhoz kapcsolódó történetek. Imádtam például Móra Ferenc Utazás a föld alatti Magyarországon című könyvét, amiben mindenféle temetőkről és leletekről mesél, de még annál is bájosabb, ahogyan a falusi emberekről ír, akik az ásatáson dolgoztak vagy kibiceltek. Régészet eredeti kontextusban: a közösséggel együtt, aki ugyanazon a földön él, amibe a régiek temetkeztek.
Közben részt vettem egy hagyományőrző csoport munkájában is, táncoltunk, énekeltünk. Egy szombathelyi Savaria Karneválon meséltem életemben először közönség előtt. 2006 nyarán egy véletlen netes szörfölés közben rátaláltam az ISC (Nemzetközi Mesemondó Központ) honlapjára, ahol fesztiválokat és fellépéseket szerveznek híres mesemondóknak. Abban a szempillantásban eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, én elmegyek oda. 2008-ban a Kellner Alapítvány ösztöndíjának segítségével, a Trinity College diákjaként Hartfordban, Connecticut államban voltam egy évig cserediák. Közben rengeteg mesemondó konferencián, workshopon vettem részt, és úgy jöttem haza, hogy én ezt akarom csinálni. Három évvel később Fulbright Ösztöndíjat kaptam, hogy elvégezzem a mesterképzést Amerikában, az East Tennessee State Universityn, Mesemondás (Storytelling) szakirányon. Utána megpályáztam a doktori képzést, és a Bowling Green State University (Ohio) Amerikai Kulturális Tanulmányok szakán szerepjátékkal, digitális narratívákkal és mesemondással foglalkoztam. Közben gyakoroltam a mesemondást, három nyelven: angolul, magyarul és spanyolul.  Amikor 2017-ben hazajöttem, rátaláltam a gyermekvédelemben élő gyerekekkel foglalkozó Világszép Alapítványra, ahol mesemondó szakembert kerestek. Szerintem ez volt az egyetlen mesemondó állás az egész országban.  Olyan jó a munkakapcsolatunk, hogy azóta is náluk dolgozom.

– Tanulmányaid alatt is haza-hazatértél, hiszen 2011-ben létrehoztad a Holnemvolt Fesztivált.

– Körmendy Petrával megálmodtuk és elindítottuk a Holnemvolt Fesztivált, Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiválját. Öt külföldi fellépővel, lelkes közönséggel és nagy visszhanggal zajlott le az esemény. Sajnos, csak két alkalommal tudtuk megrendezni, mert teljesen önkéntes munkával nem lehet életben tartani egy ekkora eseményt, ráadásul én évközben a tanulmányaim miatt állandóan külföldön voltam. Lett helyette a Mítoszok Csatája, amit szintén egy mesemondó csapattal együtt csinálok. A MythOff mozgalom célja, hogy felélessze a mítoszok iránti érdeklődést, új közönségekhez juttassa el a felnőtteknek szóló élőszavas mesemondás műfaját, és kapcsolatokat építsen a világ különböző pontjain élő mesemondók között. Mióta itthon vagyok, rendszeresen szoktam mesemondó workshopokat tartani pedagógusoknak, színészeknek, illetve az Alapítványnál is képzünk önkénteseket, akik a gyermekotthonokban mesélnek a gyerekeknek, ami különösen érzékeny feladat. 2006-ban belecsöppentem a mesemondók nemzetközi közösségébe, ami szerintem támogatóbb közeg, mint a többi előadó műfaj. Hihetetlen gyorsan reagálnak, ha szükségem van valamire, önzetlenül segítőkészek. Mesemondóként abban szocializálódtam, hogy tovább kell adni, amit másoktól kaptunk.

– Első hazai meseköteted a Pont Kiadónál jelent meg 2016-ban, Mesemondók márpedig vannak: A nemzetközi mesemondás világa címmel. Összegyűjtötted benne az elmúlt tíz év tapasztalatait, gyakorlati tudását kezdő és haladó mesemondók számára. A mesegyűjteményeid és a mítoszfeldolgozások viszont már a Móra Kiadónál jelentek meg, ha jól számolom, a Cápatestvér a tizedik köteted.

– Ribizli a világ végén című kötetemmel kerültem a Mórához, amiben bátor, önálló, példamutató női karakterek szerepelnek, ha úgy tetszik, feminista népmeséket tartalmazó kötet volt.  Blogoltam is erről akkoriban, a magyar népmesekincs legszebb magyar darabjai kerültek a kötetbe, a nemzetközi meseválogatás pedig A kalóz királylány című összeállításba. A Ribizli párhuzamosan jelent meg a női példaképeket felvonultató Esti mesék lázadó lányoknak című kötettel. Ennek révén ismerkedtem meg Szlukovényi Katalinnal, aki aztán a köteteim szerkesztője lett.

– Szokatlan és érdekes szempontok szerint válogatsz a világ minden tájáról népmeséket a kötetekbe: voltak már ismert mesék ismeretlen változatai, hagyományos mesék rendhagyó családokról, nemzetközi népmesék, saját mesék, csíki népmesék, vagy most a félreértett állatokról szóló mesék.

– Közel két évtizede foglalkozom népmesékkel, így van már egy jó alapom. Rengeteget olvasok, gyakran kampányszerűen.  Egyrészt szórakozásból, mert kíváncsi vagyok és szeretem a történeteket, másrészt szakmai okokból. Rendszeresen részt veszek könyves kihívásokban, napi penzumom van, amit el kell olvasnom.  Gyakran írok blogot a könyvekről, mesékről, ezeknek később a válogatás során nagy hasznát veszem. Nem ritkán tematikusan olvasok. A Cápatestvérnél az volt a koncepció, hogy olyan állatokat keressek, amiket a legtöbb ember nem szeret, mert fél, esetleg undorodik tőlük, vagy negatív hiedelmek, vélekedések kapcsolódnak hozzájuk. Tíz évvel ezelőtt egy konferencián Kevin Strauss, biológus-mesemondó irányította rá a figyelmemet a témára. Vannak mesemondók, nem is kevesen, akik a mesemondás mellett környezeti neveléssel is foglalkoznak. Magyarországon ilyen mesemondó Lovranits Júlia Villő, aki biológus, szintén mesekönyveket ír, és sokat beszélgettem vele ezekről a történetekről. A magyar népmesékben egyébként nem annyira jellemző, de más kultúrákban nagyon erősen kapcsolódnak a mesék egyes konkrét állatfajokhoz és a természeti környezethez. Angliában sorra jelennek meg olyan meseválogatások, amik precízen és részletesen foglalkoznak egy-egy élőhely faunájával és flórájával, vagy éppen a tájjal. Ezek a mesék segítenek abban is, hogy a saját környezetet jobban megismerjük, és megtanuljuk értékelni, amink van. Sok mesemondót foglalkoztat mostanában, hogy a meséken keresztül elmondja, milyen felelősségünk van a természettel kapcsolatban.

– Mi a munkamódszered? Eszméletlen sok háttérmunka lehet egy-egy kötet összeállításában.

– A munkafolyamat az volt, hogy felírtam magamnak egy hosszú listát a nemszeretem állatokról, és elkezdtem hozzájuk a legkülönfélébb felületeken és nyelveken népmeséket keresni.  Felállítottam néhány kritériumot: ne átok vagy büntetés miatt legyen állatformában a szereplő, pozitív tettet vigyen véghez stb. Meg kellett néznem azt is, hogy mennyire mesélhető el gyereknek a történet, és egyáltalán jó-e a sztori. Mert ha nem jó, azonnal kihullik a rostán. Számos online archívumot átböngészek ilyenkor, az íreknek van például egy óriási digitalizált adattáruk, de magyar népmese-katalógusban és a néprajzi adattárban is sokat kutatok. Számos mesemondó barátom van a nagyvilágban, folyamatosan cserélgetjük egymással a meséket és motívumokat. Az angol, a magyar és a spanyol mellett olaszul és németül is olvasok meséket, ha pedig végképp elakadok, megkérek valakit, hogy segítsen a szöveget lefordítani. Van barátom, aki lefordítja nekem a kínai mesét, de megesik, hogy én fordítok át valakinek egy magyar népmesét angolra. A mesemondók nagyon összetartanak és alkalmanként egymással kooperálva dolgoznak. Olyan ez, mint egy kincskereső játék. Aztán jön a valódi alkotói munka: előfordul, hogy egy az egyben lefordítok egy mesét magyarra, de gyakran a különböző mesékből és motívumokból új változatot hozok létre. Összelegózom a történetet, majd a kulturális sajátosságokat megtartva, a saját szavaimmal elmondom a sztorit. Finomítok rajta, ha kell, ám a történet lényegéhez nem nyúlok hozzá. A forrásokat mindig jelzem a mesék végén, ahogy magyarázatokat is fűzök hozzájuk, ha szükséges. Úgy dolgozom velük, ahogy ez régen a szájhagyományozásban működött. A mesék mindig változatokban éltek, imitt hozzátettek, amott elvettek belőlük. Ilyen a népmesék természete. Például a kötetben megtalálható keselyűs népmese maja eredetű. Elég sok verzióját megtaláltam, de nem mindegyiknek volt pozitív a vége és a konklúziója. Végül találtam egy számomra szimpatikus befejezést, és magától a gyűjtőtől – aki szintén maja – kértem engedélyt arra, hogy beválogathassam a kötetbe a mesét. Fontos szempont volt, hogy mit mond a konkrét állatról a mese, amit elmesélek, és célom volt az is, hogy a gyerekeknek pozitív élményeik legyenek az állatokkal kapcsolatban.

– A keselyűn kívül szerepel ebben a könyvben még cápa, farkas, béka, unka, szarka, bagoly, lemming, pók, kígyó, giliszta, skorpió, poloska, darázs, denevér, százlábú és krokodil.  Mire kell figyelni egy gyerekek számára készített népmesekötetben?

– Mivel gyerekeknek szól a kötet, nem lehetett túl erőszakos – az értelmetlen erőszakot amúgy sem kedvelem a mesékben –, bár a konfliktust nem lehet megúszni. Aztán minél kisebb a gyerek, annál inkább kell a feloldozás, hogy biztos lehessen benne, hogy például nem jön vissza a szörnyeteg. Ehhez adott esetben meg kell semmisíteni azt a sárkányt például. De a magyar népmesékben is gyakran felbukkanó erőszakot: felnégyelés, lóval húzatás, lefejezés stb. messziről kerülöm, mert magam sem szeretem.  Persze ennek is megvan a maga oka. A magyar népmeséket ugyanis nem kifejezetten gyerekeknek mesélték. A tündérmesék például kifejezetten felnőtteknek szóltak. Nagy megtiszteltetés, de nagy munka is volt, amikor azzal kerestek meg, hogy egy csíkszentdomonkosi mesegyűjteményből szerkesszek gyerekek számára egy kötetet. Belatini Braun Olga 1942-ben jegyezte le a meséket, sokuk töredékes volt, de amikor kicsit kipofozva, átalakítva elkezdtem közönség előtt mesélni őket, teljesen újjáéledtek.  Rögvest kiderült, hol döccen a történet, és mit kell korrigálni.
Mesemondóként nekem természetesen felelősségem van a korosztály felé, akinek mesélek. Tapasztalatom is van, hiszen megfigyelem őket mesélés közben. Élőben tesztelem őket és pontosan tudom, mire hogyan reagálnak. Látom, ha valami túl sok, vagy túl kevés. Ha nem elég izgalmas, vagy ha leül a mese. Ehhez mérten vetem a történeteket papírra.  Az idő múlásával én magam is változom, és ennek a lenyomata nyomon követhető a mesemondásomban. Egészen másképp mesélek például egy csúf lányról szóló mesét, mint húsz éve. Sokat gondolkodom a mesékről, formálódnak bennem. Folyamatosan tanulok, és ahogy változik a világ, és változik a hallgatóság, változnak a mesék is.

Szénási Zsófia
Fotó: Prohászka Szandra

Zalka Csenge Virág: Cápatestvér
Móra Kiadó, 128 oldal, 4999 Ft

A Cápatestvér

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva