A frissen megjelent Augusztus gyermekei című regénye kapcsán máris Szolzsenyicinnel és Salamovval emlegetik együtt Szergej Lebegyev orosz írót, aki A Debütánssal nemrég a magyar olvasóközönségnek is megmutatta, milyen lebilincselően teremt fikciót az oroszországi valóság élő díszletei között.

Noha Lebegyev nagyon is mai szemmel tekint vissza a posztszovjet éra kezdeteire, a kilencvenes évek kaotikus, az átmenet egyszerre reményt keltő, ugyanakkor a legsötétebb kilátástalansággal fenyegető időszakára, mégis jogos a rokonítása a nagy klasszikusokkal. Az Augusztus gyermekei ugyanis a lágerirodalom szerves folytatásának tekinthető, bár az elődökénél jóval kevésbé dokumentarista, sokkal elemeltebb, sőt költőibb prózát olvasunk Lebegyev tollából – magyarul Soproni András ihletett, kitűnő fordításában. Az író a hőse által annak ered nyomába, vajon mi történt a Szovjetunió-szerte döbbenetes számban megtalálható büntetőtáborok helyén, sarjadt-e valamiféle élet a pusztulás, a kietlen nyomorúság szikes talaján, és ami még fontosabb: mivé lett maga az ember, aki a történelem húsdarálójában végezte, s hagyott-e valamit utódaira a továbbadhatatlan tapasztalatból.

A történet főhőse és elbeszélője zsigereiben hordozza a keresés szenvedélyét, s az események egyfajta örvényébe kerül, amikor titokzatos, a második világháborúban eltűnt nagyapja emlékének nyomába ered. Nagyanyja naplója nyomán az unoka szembesül az elhallgatás erejével, és rádöbben, hogy az orosz múlt valójában nem más, mint hasonló fekete leplekből összeálló hatalmas drapéria. E mögé vágyik betekinteni, és mivel úgy tűnik, tehetségesen űzi ezt a szellemi régészetet, megbízói is akadnak, akik eltűnt vagy sok ezer kilométerre meghalt felmenőikről szeretnének valami bizonyossághoz jutni.

A magyar olvasónak vajmi kevés tudása lehet a Szovjetunió mélyrétegeiről: ezt hozza közel Lebegyev egy döbbenetes panoráma felvétellel, ami hol sci-fibe illő tájakat mutat meteoritgyűjtőkkel, gyilkos rablóbandákká szerveződött színesfém-kereskedőkkel, a volt rakétaindító- és kutatóállomás-területeket értékes kincsek reményében kisajátító szerencsevadászokkal; hol a semmi közepén tátongó sivatagot pásztázza a múlt elől bujkáló volt fegyőrökkel; hol a középkori társadalom zártságát megőrző, bizalmatlansággal körülbástyázott kis falvakba vezet bennünket.

Míg a főhős egyre veszélyesebbé váló kutatóútjait rója a „széthulló terekben” és az időközben kirobbanó csecsen háború peremein, rá kell jönnie: „A vak múlt irányítja a vak jelent. Arra gondoltam, hogy vakok gyermekei vagyunk; vakok vak gyermekei.” Megdöbbentő jelenet, amikor a csecsen háború sérültjeit ápoló hadikórházban tévedésből az emberi maradványokat tároló hűtőkonténerbe irányítják az elbeszélőt, ahol a hozzátartozók keresgélhetik fiaikat, s többek közt itt mutatkozik meg Lebegyev szépírói nagysága: költészetté képes emelni a poklot is. Az egész regényt áthatja a kontemplatív lelkület; az eseményeket önmaga számára folyamatosan magyarázó-kommentáló hős gyakran prousti impulzusok nyomán indul új irányokba. Szüntelen nyomozása valójában önkeresés, hiszen a kollektív emlékezet mélyén ott rejtőzik az én igaz meséje is.

A regény kimagasló fejezete a Kutyakirály története, amely – akár egy sötét ballada regényesített változata – egy isten háta mögötti szibériai láger területére visszatérő, s ott egyfajta rabszolgatelepet fenntartó táborfőnök históriáját beszéli el. Az orwelli birodalmat a félig vad, farkasvért hordozó kutyafalka teszi hátborzongatóvá, amely csak a Kutyakirálynak engedelmeskedik – a kutyák a hatalmának alapjai és eszközei. Ez az „éjfekete kolónia”, ahol a „király” a környékről összefogdosott csavargókat dolgoztatja, minden elemében szimbolikus: kutya és ember, ember és ember viszonya is az erőszak és a kiszolgáltatottak mágikus egymásra utaltságát jeleníti meg. A Kutyakirály egyfajta varázslóként uralja a neki alárendelt bestiákat és embereket, hosszú hatalmának csak a telepre „berobbanó” főhős és felfegyverzett segítői vethetnek véget. De vajon véget vethetnek-e? Felszámolható-e a Kutyakirályok hatalma, kitéphető-e gyökerestül a perverz uralkodni vágyás egy, a legmélyebb rétegeiben is birodalmi talajból? Lebegyev regényének legfőbb kérdései ezek, és főhősének szembesülnie kell vele: a holtak – s egyben a válaszok – keresése sokak érdekeit sértik. Az állambiztonság ugyanis, „ez a vén kurva”, melynek kimúlása fölött a főhős elhamarkodottan sóhajt fel egy megnyílt levéltár udvarán, korántsem pusztult el: az egykori Cseka-, NKVD-, KGB-ajtók mögött a poros helyiségekben ma is ott ülnek a villogó tekintetű tisztek, akik teljesíthetetlen alkukkal szorítják sarokba áldozataikat.

Szergej Lebegyevről tudható, hogy civil foglalkozása szerint geológus, egy M. Nagy Miklósnak adott interjújában (1749.hu) beszél is expedíciós élményeiről. Ezért is olyan hiteles és minden mozzanatában hátborzongatóan életszerű az Augusztus gyermekei, miközben szépirodalommá szublimálva élményeit az író egy már-már utópisztikus társadalomképet vetít elénk. Az egész regény gondolatiságát sűríti egyetlen képbe a jelenet, amikor a Kutyakirály félelmetes telepe felől csodás kenyérillatot hoz a behatolni készülő kis csapat felé a szél. „Kenyérillat és tüskés szögesdrót, egyetlen, szétbonthatatlan egységben; sajogtató rokonság. (...) [E]z a szovjetség, a lényege, a húsa-vére. (...) Nem a kommunista szellem fog bennünk tovább élni, amelyben pedig a fő veszélyt láttuk, hanem a szentimentális szovjet örökség...”

Laik Eszter

Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei
Soproni András fordítása.
Helikon Kiadó, 440 oldal, 3999 Ft