Írói pályáját verseskötetekkel kezdte. Harmadik kötete, A felesleges part után József Attila-díjjal tüntették ki. Ezt követően novelláskötettel (A fiúk országa), majd nagyregénnyel (Akik már nem leszünk sosem) jelentkezett. Ezzel a művel robbant be a köztudatba – elnyerte a Libri-közönségdíjat is. Az idei, sajnos elmaradó könyvhétre jelent meg az Áttetsző viszonyok című verseskötete.

–Most újra visszatért a költészethez. A két műfaj különböző lelkialkatot is feltételez. Más lelkiállapotban születnek a lírai és a prózai munkák?

– Ezt nehéz ilyen egyértelműen kettéválasztani. Sokszor inkább úgy érzem, hogy ugyanarra a helyzetre, kérdésre, lelkiállapotra adott különféle reakció az, ami hol verset, hol kis- vagy nagyprózát hív elő. Sőt drámát vagy esszét is akár. Tehát nem is a lelkiállapot különbözősége a lényeg, hanem az annak kifejezéséhez épp megfelelőnek tűnő forma kiválasztása. Ez persze az esetek többségében, különösen a verseknél, nem feltétlenül tudatos, racionális döntés eredménye. Egyszerűen ez jön, zsigerileg, ösztönösen a versre áll rá a kezem bizonyos helyzetekben.

– Egy költő ezt a „plafont”, amit regényíróként sikerült, hogyan törheti át? Sikerülhet-e költőként? Célja-e ez?

– Minden könyvnek, különösen a különböző műnemekben születetteknek eltérő útja van. Ha egy verseskötettől azt várnám, hogy olyan sokakat szólítson meg, mint egy nagyregény, az azt jelentené, valamit nem értek az irodalom működésében. Nem cél tehát, és nem is vágy egy ilyen képzelt plafon áttörése. Most is azt szeretném csak, ahogy minden korábbi könyvemnél is ebben bíztam, hogy találja meg az írás a maga olvasóit. Ha a vers kevesebbeket szólít meg, nem baj, csak a párbeszéd, ami a könyv és az olvasó között kialakul, legyen elmélyült, legyen tétje a dolognak.

– Mennyiben átjárható ez a két terület, a líra és a próza? A Számozott mondatok című ciklusa az új kötetben például engem Neszlár Sándor regényére emlékeztet, ahol ő a szintén számozott mondatokat prózaként interpretálja.

– Bizonyára van átjárás próza és vers között, illetve úgy is lehet mondani, hogy van olyan típusú vers és próza, ami nagyon közel áll egymáshoz. A műfaji, műnemi határokat én soha nem vasfüggönyszerűen képzeltem el, és sokszor inkább meddő lamentálásnak tűnt, amikor az a kérdés került elő, hogy az adott mű próza, vers, vagy prózavers, netán verspróza. Nem ez számít, azaz ez is számít, ha arról beszélünk, hogy hogyan építkezik az adott szöveg, hogyan strukturálja a szerző, merre alakítja. Azonban az adott mű hatása szempontjából ezt nem érzem elsőrendű kérdésnek.

– Mik a tervei? Szerepel köztük egy újabb regény írása?

– Nagy kaland volt az a pár év, amit a regény írásával töltöttem, igaz, kívülről gondolom, csak annyi látszott belőle, hogy ülök a monitor előtt és gombokat nyomogatok. De bennem nagyon sok minden kavargott közben, és nagyon érdekes tanulságai lettek ennek az időszaknak. Nem szeretném kihagyni az életemből, hogy még néhányszor belevágjak valami hasonlóba.

– Hogy látja, mi a helye a költőnek a mai magyar társadalomban? Mi a szerepe? Mekkora a presztizse?

– Úgy látom, manapság nincs se kitüntetett helye, se szerepe, se különösebb presztizse a költőknek. És ez nagyon jó! Nem siránkozni kellene azon, hogy régen bezzeg piedesztálra emelte őket a nem tudom ki, ami egyébként sem igaz, hanem kihasználni azt a rettenetesen nagy szabadságot, ami egy ilyen helyzetből következik. A prózaírókkal szemben sokkal több az elvárás, ahogy, bizonyos értelemben magával a prózával szemben is. A vers azonban, éppúgy, mint a költője, bármilyen lehet. Nem ismerek ennél szabadabb művészeti formát.

– Mennyire követi nyomon a könyveit övező kritikákat, és hogyan hat ez a működésére?

– Követem, és mindig nagy izgalommal várom egy-egy új kötet fogadtatását. Ebben nem vagyok más, mint az összes többi szerző, örülök, ha szépet írnak róla, és szomorkodom, ha valakinek nem tetszik. Azt ugyanakkor igyekszem fejben tartani, hogy nincs olyan mű, sem az irodalomban, sem semmi másban, ami ugyanúgy tetszene mindenkinek. Ez egy ilyen dolog, el kell fogadnunk, és termékenyen kell feldolgoznunk a különféle reakciókat.

– Kikerülhetetlen a kérdés, hogy éli meg most ezeket a koronavírusos időket. A kötet a könyvhétre jelent volna meg, ami az idén elmarad.

– Magánemberként szerencsére elég harmonikusan sikerült eltölteni ezt a pár üres hónapot, persze a baráti, családi találkozók elmaradása nem esett, nem esik jól. Íróként viszont elég lehangoló volt nézni, ahogy bezárnak a könyvesboltok, elmarad a Könyvfesztivál, a Könyvhét, és ki tudja, az ősz milyen lesz. Nincsenek rendes könyvbemutatók, felolvasások, író-olvasó találkozók, ezek azért tudnak hiányozni. Örülök, hogy a könyvem ki tudott jönni erre a virtuális könyvhétre, és hálás vagyok a Magvető Kiadónak, mert nagyon sokat dolgoznak azon, hogy normálisabbnak tűnjön a helyzet, mint amilyen. De szomorú vagyok, hogy nem kísérik a megjelenést találkozások, beszélgetések, koccintások. Remélem, hamarosan be lehet majd valamennyit pótolni ezek közül is.

Jolsvai Júlia

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok
Magvető Kiadó, 96 oldal, 2699 Ft