Szávai Géza kettőskönyvet ír a Mészöly Miklós-Polcz Alaine házaspárról, fölhasználva azt a gazdag fotóanyagot, melyet nagy részben ő készített egykori íróbarátairól. Az életed, Polcz Alaine – Asszony a hátországban címmel a PONT Kiadónál most megjelent első kötetről beszélgettünk a szerzővel.

– Kettőskönyvnek, „dilógiának” nevezed e köteteket, amelyek – föltételezésed szerint – az olvasó tudatában trilógiaként rendeződnek majd össze. Ezt hogyan értsük?

– Nem feltételezés ez részemről, hanem teljesen nyílt felhívás: az olvasó is „beillesztheti az életét” a képbe. Ahogyan az „időzített önkioldással” készített fényképekre is felkerül az, akit a készenlétire állított gép lencséje éppen lát.
Axióma, hogy minden embernek egyetlen élete van, házassága több is lehet. Logikus hát a házaspárokat a két élet felől közelítve megjeleníteni, különösen az alkotóegyéniségek esetében. Ezért készül külön könyv Alaine-ről és Mészölyről, pillanatra sem feledve, hogy a két életet összeköti egy házasság. Nem akarom bagatellizálni a házasságnak nevezett emberi együttlétezést, ellenkezőleg! Nos, a két élet: két könyv. Dilógia. De arra kérem az Olvasót, hogy a kettőből építse fel – hagyja felépülni magában – a harmadikat, a BOLTÍVET. Ezt a nagyon precíz fogalmat házasság-metaforának szánom. A boltívhez két összehajló, egymásnak támaszkodó pillér szükséges. És a kettőből harmadikként létrejött „jelenség” többet bír el, mint a két pillér egyszerű összege. A társkeresést, mint „boltív–kényszert” belénk kódolta a természet… Két egymásra utaló könyvben meglátni a kettőből képződő harmadikat – a dilógiában érzékelni a félig imaginárius, mégis annyira valóságos trilógiát – szerintem éppoly természetes olvasói viselkedés, akár az életünket is félelmetes erővel mozgató „boltív-ösztön” bármelyik megnyilvánulása.
Még elég fiatal voltam, amikor összebarátkoztunk Mészöly Miklóssal, aki anyagilag is segített nekünk egy kis faházat venni az övék szomszédságában, Kisorosziban. Másfél évtizeden át egészen közelről szemlélhettem azt a különös, „viharálló” boltívet, amely e két életet egybefogta.

– A címben tegezve szólítod meg PolczAlaine-t, holott mindig magázva beszéltetek egymáshoz. Az alcím, „Asszony a hátországban” pedig nemcsak az ő híres könyvére, az „Asszony a fronton”-ra utal, hanem talán arra is, hogy ő „hátországa” volt a jelentős íróvá érő Mészölynek és neked, de feleségednek, Ilonának is.

– Talán túlságosan is szoros szimbiózis alakult ki, úgy is mint házaspárok között, ami Alaine szerint eléggé ritka. Ők Ilonával nagyon jól megértették egymást. Miklóssal mi alkatilag egy húron pendültünk. Alaine-nel elég sokat vitatkoztam. Megjegyzem, nem azért, hogy ezzel Miklóst utánozzam… Tudod, élményszerűen jó érzés, ha akkor is képesek vagyunk érteni egymást, amikor nem értünk egyet. Ilyenszerű volt a viszonyom Alaine-nel. Az ő „boltívüket” elnézve aztán már így kezdtem érzékelni a saját életemet is Ilonával.

– Valószínűleg nem pusztán udvariassági gesztus, hogy Polcz Alaine-ről írtál először, hiszen olyan „nagyformátumú” asszonynak tartod őt, aki „folyton bele akart szólni” az életedbe.

– Én sok kitűnő írót ismertem, akikről folyamatosan írják a vaskos könyveket. Nagyformátumú asszonyokról, „boltív-társainkról” azonban keveset regélnek. Emberileg is vonzott az ő kendőzetlen élet-közelisége.

– Nyilatkoztad, hogy a Mészöly–Polcz házaspárról készült fényképeidhez kapcsolt szöveg voltaképpen képaláírás. Szerintem sokkal több, mert nemcsak magyarázod a fotókat, hanem barátságról, házasságról, illemről és illetlenségről és még sok másról írsz itt esszét. Amelyben olyan horrorisztikus epizód is előfordul többek között, mint az éppen halálos beteg feleséged kimenekítése Ceauşescu Romániájából.

– Erről nekem most hirtelenében már nem is az életemben hemzsegő „horrorisztikus”epizódok jutnak eszembe, hanem a gyerekkoromtól bennem kifejlődött – védekező? –ösztön: a mindent rögzíteni „kényszeressége”. Ha nem rögzítjük, elfelejtjük, talán már el sem akarjuk hinni, mi minden történt meg velünk. A felidéző erő fontosságára nagyon zsenge korban rádöbbentem. Gyerekkoromtól folyamatosan fotóztam, kisoroszi éveink alatt is. A Székely Jeruzsálem című esszéregényemben már használtam a hiteles felidézés végett fényképeket. El kell mondanom, hogy az elmúlt másfél évben betegeskedtem, és bevallom, azért kezdtem fotóim tengernyi sokaságában elmerülni, mert gondoltam, ha írni talán már nem is, de fényképeket rakosgatni még képes vagyok. Aztán döbbenten tapasztaltam a fotók hallatlan felidéző erejét, ennél valóságosabb valóság-tükör nem islétezik. Alaine gyerekkorától vonzódott a fotózáshoz, a testvérével készítettekfényképeket. A pontosság mélyére leásni akaró Miklós pedig (Warhol kapcsán) esszét is írt a képrögzítés tanulságairól. Kisoroszi éveink alatt ők is fotóztak a gépemmel. E képekből több is bekerül a dilógia oldalaira… Én csak képaláírásokat akartam, aztán elsodortak a felszínre törő életesemények. A két élet (Alaine és Miklós) felidézése – és a felidézőé is – minden eszközt mozgósított. De én soha nem akartam önéletírásba, vagy„életírásba” bonyolódni, Miklós és Alaine esetében sem.
Az élet érdekelt, és az, ahogyan engem megír. Hogy mihez kezd velem, velünk az élet. Miként alakítja sorsunkat.
Nos, a fotórengetegben bámulatos közvetlenséggel érzékelhettem az életet. Amint éppen írja Miklóst, amint éppen írja Alaine-t. Annyit mondanék még, amennyit az Alaine-nek szentelt könyv végén: STB.

Varsányi Gyula

Horváth Juditnak a kötetről írt recenziója idekattintva elolvasható