Könyvhét 2023
SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Tandori Dezső
TANDORI SZUBJEKTÍV
Csokonai Attila
SZABADMATT
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
SZERZŐI KIADÁS<br>PROFI MÓDON Tandori Dezső <br> TANDORI SZUBJEKTÍV Csokonai Attila <br> SZABADMATT Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek...
Könyvhét folyóirat

Az ember hozzászokik – Jens Liljestrand Ha minden véget ér is című regényéről

Bráder Edina - 2024.04.23.

„Már megint egy klímakönyv” – gondoltam magamban, ahogy kezembe vettem Jens Liljestrand vaskos kötetét, és gondosan megforgattam, belelapozgattam, vajon tévedek-e, de bizony minden szögből úgy tűnt, hogy egy újabb kiábrándult disztópiát vehetek kezembe. Az utóbbi időben ugyanis megint csak több ilyen témájú kötetet vehetett kezébe az olvasó: elég csak Paolo Giordano Tasmániájára vagy Knausgård Hajnalcsillagára gondolnunk. A Ha minden véget ér is ugyan több ponton is kapcsolódik az előbb említettekhez, elhamarkodott kijelentésemmel azonban mégsem volt teljesen igazam – a maga nemében teljesen egyedülálló.

Liljestrand neve hazánkban eddig ismeretlen volt, ám Svédországban elismert újságíró és kritikus, akinek Vilhelm Mobergről írt életrajzi regénye még az August-díjat is elnyerte. A Ha minden véget ér is az első regénye, ami egészen példátlan teljesítménynek tűnik még úgy is, ha most már tisztában vagyunk termékeny írói múltjával.

A Ha minden véget ér is közel van hozzánk. Közel van térben és időben, a több szereplő nézőpontját váltogató cselekmény kezdetekor ugyanis erdőtüzek pusztítanak Svédország közepén, és Didrik, a középkorú, családos reklámszakember menekülni igyekszik családjával egy ideiglenesen felállított táborba. Átlagos család, és annyira ismerősek, hogy szinte akár a szomszédaink is lehetnének: a kisfiú a pókemberes hátizsákkal, az anyja kezében békésen ücsörgő kisbaba, Vilja, az unott arcot vágó kamaszlány. Az idő előrehaladtával azonban mindegyikük megmutatja az igazi arcát.

Eközben az ehhez képest nyugodt Stockholmban egy árnyas tetőteraszon Melissa fekszik, a klímaválság-tagadó influenszer, akinek szlogenje a #válaszdazörömöt, ami főként abból áll, hogy nem vesz tudomást a körülötte zajló történésekről, és a februárban virágzó fákról is inkább azt állapítja meg, milyen szép, mintsem hogy a közelgő katasztrófa előjelét látná benne. A kövérkés, önbizalomhiányos André pedig egy hajón lógatja lábát a tikkasztó hőségben, teniszcsillag apjával, aki minden alkalmat megragad arra, hogy verbálisan kicsit a fiába rúgjon, aki nem váltotta be hozzá fűzött reményeit.

Vilját később a menekülttáborban látjuk viszont (amit egyébként szigorúan tilos így nevezni, hiszen az túl baljóslatú lenne), amint korát meghazudtoló érettséggel és éleslátással veti bele magát a tábor életének megszervezésébe.

A regény légköre fojtogató: az extrém forróság, amit még inkább tetéz a lángoló erdők képe (még úgy is, hogy maguk a szereplők sosem látnak ténylegesen égni semmit), a füst, ami ellen kendővel kell védeni orrukat-szájukat, és mélyen beveszi magát a nyálkahártyákba. Fojtogató, hiszen mint már említettem, túlságosan közeli, a szövegben pár évvel a koronavírus-járvány után járunk, szereplőink pedig hozzánk hasonlóan életük legmelegebb nyarát élik át éppen. Ha szavaim olvastán rápillantanak a naptárra, majd pedig a hőmérőre, a cselekményt hirtelen még közelebbinek érzik majd magukhoz.

Érdekes módon a klímaválságot mint tematikát főként a magyar kritika emelte ki, a svéd fogadtatás inkább a politikai jellegét dicsérte a regénynek. Liljestrand ugyanis kész tényként kezeli a katasztrófát: nem az a kérdés, hogy valaha bekövetkezik-e, hanem hogy miként tudunk rá társadalomként reagálni. Milyen válaszai vannak például a svéd jóléti államnak arra, ha emberek százai rekednek vidéken a dalarnai erdőkben, és nincs mód, hogy hazajuttassák őket? Hogyan viselkednek az emberek, amikor egy izzadt, forró, üvöltő csecsemőt tartanak a karjukban, és rájönnek, hogy elfogyott a tápszer? Liljestrand erre keresi a válaszokat, és több lehetséges viselkedésmódot is felvonultat.

Didrik, az apa, akinek szép családja, szép új autója, szép nyaralója, szép szeretője és fontos munkája van, természetesen rögtön úgy kezd el viselkedni, ahogyan azt elvárják tőle: szinte azonnal ő veszi át a vezető szerepet. Ő kezdi el megszervezni a menekülést, pakolja össze a családot, ülteti be az autóba – amikor azonban nem várt problémákkal szembesül, mint hogy lemerült az akkumulátor, mert valaki egy fél napot bekapcsolt légkondícionálóval ült benne, nem tud megoldást kínálni. Amikor pedig segítséget kellene nyújtani az idős szomszédnak, szintén képtelen rá. És ahányszor mégis megembereli magát és cselekedik, rosszul dönt, és elítélik tettei miatt. Pontról pontra látjuk, ahogyan Didrik újra és újra megbukik a társadalmilag kijelölt klasszikus férfiszerepben, ily módon történetszála teljesen dekonstruálja a modern maszkulinitást. Ahol ő nem képes helytállni, ott a környezetében lévő nők veszik át helyét: először a felesége, aztán a lánya, majd pedig a szeretője birkóznak meg olyan problémákkal, melyekkel neki kellene.

A szerető, Melissa válasza a helyzetre merőben más. Ő, kissé naivan, még mindig a jót és a szépet keresi a helyzetben. Liljestrand azt igyekszik rajta keresztül bemutatni, mennyire ragaszkodunk saját bevált rutinjainkhoz egy egyre embertelenebbé váló világban is, és ez mennyire elképzelhetetlenül fontos tud lenni. Amikor Melissa békésen kanalazgatja a fosztogató csoportok által szétvert kedvenc kávézója pultja mögött az organikus joghurtot és issza mellé a frissen préselt gyümölcslevet; a könyv legerősebb jelenetei közé tartozik.

Az új generáció, André és Vilja válaszai megint csak különböznek az előbb bemutatottaktól. Vilja átlátja azt, amit szülei, akik egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol vakon bízhattak a társadalmi konstrukciókban illetve készpénznek vették különböző erőforrások létezését, nem képesek meglátni. Ő tudja, hogy hiába várják a külső segítséget, felismeri, hogy a fejadagokért könnyen harcok alakulhatnak ki, ő indít elsőként fosztogató-expedíciót az elhagyatott óvodákba a gyermekek ellátásához szükséges készletekért. Ő az, aki a leghiggadtabban és legérettebben tűri a csapásokat az egész történet során. André ennek a szöges ellentéte. Talán elnyomó apja miatt, talán a véletlen folytán sodródik az események radikális oldalára, azonban ahogy lehetősége nyílik rá, az addig puhánynak elkönyvelt fiú is kimutatja a foga fehérjét, és a társadalommal – illetve apjával – való szembenállást választja.

Liljestrand a különböző szereplők mozgatásával ijesztő képet vetít elénk: azt állítja ugyanis, hogy a közelgő katasztrófára jelenleg nincsenek válaszaink. A szereplők vagy a semlegességet választják, és próbálják úgy továbbélni életüket, mintha mi sem történt volna, hiszen az ember hozzászokik a tragédiákhoz is; vagy pedig radikális politikai akciókat hajtanak végre, melyek közül nem egy erőszakba torkollik. Hol lehet a köztes út? Talán Viljáé lehetne az, de egy tizennégy éves kamaszlánynak kell felnyitnia a szemünk? Ráadásul az ő végső megoldása sem mindenki számára megvalósítható. Sok mindenre figyelmeztet Liljestrand ebben a regényben, a legfőbb üzenete talán mégis az, hogy nem az lesz a legrosszabb, amit a természet tesz velünk, hanem amit mi emberek teszünk majd egymással.

Bráder Edina

Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is
Fordította: Patat Bence
Park Könyvkiadó, 496 oldal, 6499 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor – Az Élet és Irodalom 2024/21. számából

Az Élet és Irodalom 21. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

KőszeghyÉlet és Irodalom AlapítványTandori SzubjektívSzabadmatttandori.huA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó lesz
Belépés