Legújabb nagyregényének főhőse, Becsey Marci egy menő rockzenekar frontembere, ünnepelt sztár. A pandémia lecsengése után ő is azt reméli, az élet mehet tovább ugyanúgy, ahogyan azelőtt. Huszonöt sikeres év után azonban kénytelen egy testi tünetekkel is járó életközepi válsággal szembenézni, és miközben ennek okait kutatja, akár valami film, lepereg előtte családjának múltja…

– Történelem, rock és foci – kedvenc témáid, megjelennek ebben a háromgenerációs családregényben is.  Az ősidők óta létező típusfigurák mellett ugyanakkor dolgozol azzal a pszichológiai ténnyel is, hogy a történelmi és a sorsfolyamatok gyökerei a múltban találhatók. Mi ihlette ezt a regényt?

– Profánul és leegyszerűsítve mondva, a mindennapjaink ihlették. Az utóbbi időben a nagyobb lélegzetű munkáim a múltban játszódtak, miközben természetesen napjaink történései is foglalkoztatnak, ami talán a novelláimból és a tárcáimból is kiderül. Úgyhogy írtam egy regényt arról, hogyan próbál mostanság evickélni az én generációm, amely a rendszerváltás eufóriájában szocializálódott, és immáron az öregedés felé ballagva, folyamatos hiányérzet közepette megpróbál számot vetni önmagával, a bűneivel és a sikereivel, na meg azzal, hogy még mit érhet el az évek múlásával egyre szűkebbre szabott keretek között. Na és persze megpróbálja megérteni a szülei és a nagyszülei nemzedékét. A regény arról is szól, hogy az előző generációk, ha más történelmi körülmények közepette is, de részben a maiakhoz hasonló dolgokkal szembesültek, ráadásul akkor a lehetőség kevesebb volt, a kényszerűség viszont több.

Nem akarok vészmadárkodni, de meglehet, a miénk az utolsó generáció, amelyik még boldog békeidőkben tölthette élete nagyobb részét.

– Hol a határ kicsi és nagy bűn, megbocsátható megalkuvás és elvtelen alkalmazkodás, emberi élet és puszta túlélés között? A fülszövegben olvashatjuk ezt a kérdést. Megválaszolja a regény?

– Remélhetőleg lesznek olvasók, akik számára igen, de ha már a kérdésfeltevésig eljutunk, az is egyfajta visszajelzés arra vonatkozóan, hogy a megkongatott vészharangok ellenére az irodalomnak van annyi jussa manapság is, hogy tükröt tartson a világunk és még inkább mi magunk elé.

– A rockzene, amely generációk óta átszövi életünket, fontos szál a regényben. A minap éppen arról beszélgettünk egy ismerősömmel, hogy a háború utáni óriási felszabadulás életérzése Amerikában és a nyugati világban a rockban nyilvánult meg, ami a mai napig hat a gondolkodásra, az életvitelre, másrészről viszont az ember érzelmei, reakciói nem változnak. Mi a véleményed erről?

– John Lennon mondta, hogy a rock and roll napjaink népzenéje. De ugyanő mondta azt is, hogy nincs nagyobb üzlet a show business-nél.

– Úgy tudom, te is álmodoztál arról, hogy rockzenész leszel, de másfelé fordult az életed. Mi volt az a mozzanat, ami eldöntötte, hogy mégsem a te utad?

– Sose tudtam énekelni, a zenei hallásommal is gondok vannak. Ez hamar eldöntötte, hogy csak álmodozhatok a rocksztárságról. Meg persze írhatok róla. Korábban írtam egy-két könyvet a Beatlesről, most meg a rock világa egy regényemben is megjelent. Vannak rockzenész barátaim, akik segítettek ebben a miliőben többé-kevésbé eligazodni. De hát a rockban az is szép, hogy különösebb jártasság nélkül is lehet élvezni, sőt bizonyos módon művelni is. És most nem a léggitározásra gondolok, hanem a rock által közvetített életérzésre.

– A pandémia utáni lehetséges visszatérés is foglalkoztatja a főhőst. Szerinted miként alakulhat a világjárvány utáni életünk?

– A lezárások idején többször elhangzott, hogy a járvány intő jel arról, hogy rosszul kezeltük a dolgainkat, és mostantól sok mindent másként kell csinálnunk. De közben arról is folyamatosan szó volt, hogy majd mikor térhetünk vissza a megszokott, úgymond normális életünkbe.

és mivel tervezni se nagyon lehet, visszakívánkozunk abba a közelmúltba, ahonnét a mostani folyamatok erednek. Azt hiszem, ezt a meghasonlott tanácstalanságot élik át a regényem szereplői is.

Szepesi Dóra
Fotó: Debreczeni Fanni

Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika
Helikon Kiadó, 524 oldal, 4499 Ft