Huszonöt évig volt a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója, ifjúkora óta „könyves”. Három éve már nyugdíjban van, most volt hetvenéves.

– Hogy érzi magát immár „civil” olvasóként?

– A kortárs magyar irodalom mindig érdekelt. A könyves egyesülésnek nem csupán érdekvédelmi feladata volt, kötelességünkké vált, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivállal, az Ünnepi Könyvhéttel, majd a Frankfurti Könyvvásáron történő megjelenéssel segítsük a kortárs magyar irodalom szereplését. Így aztán az új írónemzedékek minden jelentős alakjával olvasói és személyes kapcsolatba is kerültem. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál révén pedig a világ legjelesebb alkotóinak szinte a kezeiből vehettem át az új műveket. Civil életem újdonsága, hogy beleszerettem a skandináv krimikbe is.

– Meglepett, hogy eredetileg színésznek készült. Mégis a bölcsészkart végezte el.

– Színészi tehetséget éreztem magamban, de családunkban a bölcsészet hagyomány volt, és apám ellenezte a választásomat. Valószínűleg ő volt az, aki – Gáti József jó barátja lévén –, el tudta intézni, hogy két sikeres forduló után kirostáljanak a fölvételin. A bölcsészkarra viszont rögtön fölvettek. Magyar-orosz szakon Király István tanítványa lettem, és amint azt jóval később megtudtam, ő ajánlott be engem a kulturális tárca irodalmi részlegéhez. De nem volt rokonszenves az ott velem elbeszélgető ember, és kínomban azt mondtam neki, inkább a könyvkiadással szeretnék foglalkozni. Erre följebb küldött egy emelettel. Ott aztán hamar a könyvszakmába csöppentem, mert először minisztériumi ösztöndíjjal a Szépirodalmi Könyvkiadónál és más cégeknél megismertették velem a könyvkiadás gyakorlatát.

– Felelős szerkesztője volt a Könyvvilág című lapnak, már a könyves egyesülés égisze alatt.

– A Könyvvilág recenziós lap volt, és hamar rájöttem, milyen lehetőség van a kezemben. Megpróbáltam olyan szerzőket is fölkérni, akik bár jó szakemberek voltak, nem a hatalom kegyeltjei. A többi között Antall József, Göncz Árpád, Konrád György, Csurka István, Balassa Péter, Esterházy Péter is írt nekünk. Előbb-utóbb fölfigyelt ránk a hatalom, az „üzemi lap” státuszból áttettek minket a politikailag legérzékenyebb kategóriába, és balhéink is lettek.

– Milyen programmal kezdte igazgatói munkáját a könyves egyesülésnél?

– Szorgalmaztam a könyvszakmai privatizációt, amiért harcolni kellett, mert az állami vezetők attól féltek, magánkézben a kiadók csak silány dolgokat fognak megjelentetni. Fontosnak tartottam, hogy erősítsük meg a közönségkapcsolatainkat, például, kapja vissza régi fényét az Ünnepi Könyvhét, amely fokozatosan meghódította az ország minden nagyobb városát és hármat a határon túl is. Halvány szándékként megfogalmazódott, hogy nemzetközi könyves rendezvényt is kellene rendeznünk – ez 1994-ben valósulhatott meg először. Fölmerült, hogy legyünk hivatásrendi kamara, de a kormányzat ellenállt, ezért inkább értelmes munkával próbáltuk meggyőzni a piac szereplőit, hogy csatlakozzanak. Mire nyugdíjba mentem, a kezdeti 30-40 céghez képest már 100 fölött volt a taglétszám, a piaci szereplők kilencven százaléka.

– Ha már harcot említett: a könyvek áfájának csökkentése sem volt zászlósmenet.

– A nyomtatott és hangos könyvek esetében végül ez sikerült, az e-könyveknél máig nem. A Márai könyvtámogatási program elfogadtatásába viszont belebetegedtem, mert annyi ostobaságot próbáltak belemagyarázni, holott ennél tisztességesebb program kevés született.

– Felemás győzelem. És a kudarc?

– Talán a legfájóbb, hogy nem sikerült megakadályozni a magyar könyvszakmai tőkésítésnek azt az irányát, ami nálunk elindult. Őshiba persze, hogy a privatizáció során az állam elvette, elkótyavetyélte a nagy kereskedelmi cégek és kiadók ingatlanjait, raktárait, emiatt a szakma kezdettől tőkehiánnyal küszködött. Ebből az lett, hogy a megerősödő kereskedelmi cégek fölvásárolták a kiadókat, hatalmi koncentrációk jöttek létre, melyeket nem lehet részrehajlás nélkül irányítani. Ha a sok kis okos, vállalkozó szellemű családi kiadó nem tagozódott be, nem tudta a könyveit terjeszteni. Ilyen modell előfordul máshol is, de külföldön többnyire nem keveredik a kereskedelmi és a kiadói tőke. Szerintem ez az egészséges.

– Nyugdíjasként egyetlen „hivatalt” megtartott: ma is igazgatja a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületét, a MASZRE-t.

– Javaslatunkra a reprográfiai jogdíj bekerült a szerzői jogi törvénybe, azóta az illegális fénymásolás után az érintett szerzők és kiadók pénzbeli kárpótlást kaphatnak. A MASZRE 2002 óta több mint kétmilliárd forintot tudott szétosztani. Számomra a MASZRE most azt is jelenti, hogy sok évtizedes könyves munka után még hasznos lehetek, nem kerültem légüres térbe.

– A közelmúltban egy másik szervezet is igényt támasztott hasonló közös jogkezelésre.

– Sajnos, nem éppen tiszta eszközökkel próbálkoztak. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala fél éves procedúra után végül – mintaszerű eljárásban – a mi jogosultságunkat erősítette meg. Az eljárás járulékos haszna, hogy közben sok új szerző és kiadó csatlakozott hozzánk.

Varsányi Gyula