Daniel Kehlmann a kortárs német irodalom megkerülhetetlen alakja, ám szerencsére nem ismeretlen a magyar olvasóközönség számára sem: legtöbb regénye már magyar fordításban is felkerülhetett a polcokra. Írói munkásságának egyik leglenyűgözőbb vonása tematikai sokszínűsége, ugyanis szinte minden könyvében egy másik arcát mutatja meg. A világ fölmérése két természettudós kalandos életét meséli el, az El kellett volna menned a szó legklasszikusabb értelmében vett kísértethistória, a Tyll pedig egy valós alak mágikus realizmussal átszőtt élettörténete. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy új regényében is egy történelmi személyhez nyúl vissza, mégpedig egy olyan területen, mely erősen kapcsolódik másik kedves témájához, a bűvészethez és az illúzióhoz: a Mozgókép című regény főszereplője, a legendás némafilmes G. W. Pabstnak állít emléket.

Hitler Németországa nem kedvezett a művészeteknek. A diktatúra ritkán teszi: ha kizárólag a hatalom kénye-kedve és szájíze szerint lehet alkotni, az némileg visszaveti a burjánzó kulturális életet. A harmincas évek során több száz művész és művészeti ágazatban dolgozó szakember menekült Hollywoodba német nyelvterületről. Ott sokrétegű problémákkal kellett megküzdeniük: a legtöbbjük mindössze törte az angolt, és álmodni sem mert arról, hogy ötleteit vagy művészetét azon a nyelven szavakba öntse. Az amerikai közegben menthetetlenül kívülállónak érezték magukat, és titokban arról álmodtak, hogy egy nap mégis visszatérhetnek hazájukba. Egy ideig úgy tűnt, az amerikai filmipar két kézzel kap az európai tehetségek után. Abban bíztak, hogy ők majd új szemléletmódot hoznak a filmkészítésbe, a nézők új arcokat ismerhetnek majd meg a vásznon, és ezzel felpezsdítik a kultúrát. Hamar kiderült azonban, hogy az Álomgyárnak bizonyos feltételei vannak (még ha nem is olyan szigorúak, mint a Harmadik Birodalomnak), és csak azt engedik alkotni, aki ebbe az öntőformába beilleszthető, és hajlandó az ő szabályaik szerint játszani. Így készült például Zinnemann klasszikusa, a Délidő is: kényszerből forgatott western filmet, mert arra kapott pénzt. Ahogy Pabst a kötet egy pontján megjegyzi, a filmipar elég mostoha ebből a szempontból. Festeni, énekelni vagy írni szinte bárhol lehet, a filmforgatáshoz azonban pénzre van szükség, így ez a művészeti ág szinte mindig kénytelen az adott hatalmat kiszolgálni.

Ezen csoport egy rejtélyes alakja az osztrák származású G.W. Pabst, aki karrierje csúcsán vándorolt ki az Egyesült Államokba, majd, ott nem találva helyét, mindenki számára érthetetlen módon visszatért Európába: a már a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztriába, hogy végül a náci kultúrpropaganda egyik kedvenc rendezője legyen. Kehlmann regénye azt vizsgálja, mi vezethetett ide, és vajon mi késztethetett egy művészt arra, hogy meghajoljon a hatalom előtt.

A Mozgókép összetett regény, ügyes szerkesztése folytán szinte maga is filmvászonra kívánkozik. Pabst alakját többször, több szereplő nézőpontjából is megfigyelhetjük: az egykori, mára idős és demens asszistens szemén keresztül, vagy a feleség, az egykor híresen szép Trude szempontjából, aki saját maga is rendezői álmokat dédelgetett, míg szépen lassan egyre inkább csalódik mind a társadalomban, mind pedig saját férjében. Így Pabst rengeteg verzióban jelenik meg előttünk, mintha a kamera mindig más szögből fókuszálna rá. A fia szemében apja egy darabig hős, majd furcsa, hajlott hátú öregember lesz; a többi hollywoodi menekült szemében egy furcsa csodabogár, aki angolul sem hajlandó megtanulni; Louise Brooks szemében egy csodálatosan vonzó, ám kissé mindig szerencsétlen férfi; fiatal asszisztense szemében maga a meg nem értett zseni. Az olvasó pedig ezekből a különböző képekből alkothatja meg a maga saját verzióját Pabstról.

Kehlmann elképesztő technikai bravúrral alkotta meg szövegét. Pabst a regény során számos alkalommal kifejti, hogy a filmkészítés leglényegesebb eleme a vágás: megfelelő vágás nélkül a legígéretesebb képsorokból is pocsék filmet lehet kihozni és fordítva. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy a képek egymás folytatásai legyenek, az előző kocka egyik részlete visszaköszönjön a következőn és így tovább. Kehlmann pedig ugyanezt az elvet alkalmazta írásában is: hiába találkozunk különböző szereplőkkel különböző idősíkokon és helyszíneken, úgy váltunk a különböző nézőpontok között, hogy a jelenetek kontinuitása egyetlen pillanatra sem törik meg, és a cselekmény képei egyetlen nagy, áramló folyamban követik egymást. Így a történet mozgalmas marad, ám nem pusztán a soha alább nem hagyó izgalom és feszültség a regény egyetlen érdeme.

A szerző különleges hangulatot teremt a szövegben, mely az első oldalak olvasásakor még szinte könnyednek is tűnik, ám hamar kiderül, hogy a felszín alatt szörnyű feszültség húzódik meg. Mi, akik huzamos ideje viszonylagos békében élünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen lelki állapotban élhettek azok, akiknek figyelniük kellett minden kimondott szóra, mert borzasztó következményekkel járhatott egy-egy könnyelmű kijelentés. A felszín alatt itt is végig ott motoszkál a borzasztó fenyegetés, a sötét hangulat, mely az egész nyugati világot uralta akkoriban; a felszínen viszont azt látjuk, ahogyan a karakterek próbálják a megszokott életüket élni, könnyedén viccelődni, és ez a visszásság nagyon sajátos hangulatot teremt. Kehlmann bizonyos figurákkal rá is játszik erre: Pabsték szinte komikusan csúnya házmestere a cselekmény előrehaladtával egyre félelmetesebbé válik, aki náci ideológia segítségével tartja majdhogynem rettegésben a családot. Alakja át-átcsúszik abba a groteszkbe, melyről nem tudjuk eldönteni, hogy szórakoztat vagy megrémít-e.

Kehlmann másik nagy teljesítménye, hogy úgy mutatja be Pabst összeomlását, hogy közben sikerül viszonylagos távolságot tartania. Valóság és fikció vegyítésénél, akármekkora háttértudás is van mögötte – márpedig a szerző igencsak alapos munkát végzett –, olyan óvatosan kell bánni a valós szereplő lelki életének bemutatásával, mintha gyúlékony vegyületeket öntenénk össze egy kémcsőbe. Kehlmann finoman adagolja a krízist, nem értékel és nem ítélkezik Pabst tetteivel kapcsolatban, egyszerűen bemutatja a tényeket. Ha pedig Pabst belső világáról van szó, ritkán enged meg magának olyan lírai leírásokat, mint “Fiatalkorában elég volt befelé figyelnie, és a sötétségből máris tódultak a képek és a történetek. Most viszont, ha figyelt, úgy érezte magát, mint akit bezártak egy kis szobába, és az ablaktáblákat is becsukták.” Inkább arra hagyatkozik, hogy Pabst reakcióit más szereplők szemén keresztül megfigyelve következtessünk a benne dúló érzelmekre – és ezt sikerrel véghez is viszi, az olvasó mindig pontosan tudja, mit érezhet a kegyvesztett rendező.

A Mozgókép a történelem egy olyan szeletére világít rá, mellyel már sokan és sokszor foglalkoztak ugyan, mégis egy teljesen új nézőpontból sikerül bemutatnia. Témaválasztásával, stílusával és azzal, ahogyan rámutat a mélyben húzódó sebekre, méltán foglalja el helyét az idei nagyregények között.

Bráder Edina

Daniel Kehlmann: Mozgókép
Fordította: Fodor Zsuzsa
Magvető Kiadó, 544 oldal, 5999 Ft