Gombos Tamást legtöbben filmesként ismerik: Vadkaland nevű csatornáján horgászatról, vadászatról és örökbefogadott rókájáról, Szösziről oszt meg izgalmas videókat. Most azonban a Móra Kiadó jóvoltából íróként is bemutatkozott: Halkaland című meseregényét mozifilmnek álmodta meg, ám Sügér és Lucius karaktere idővel egyre részletgazdagabbá vált, s ahogy egyre többet szeretett volna elmesélni róluk, úgy alakult át az eredeti ötlet regénnyé. A szereplői snecik és ragadozók: csuka, sügér, busa, pontyfélék, razbóra, aranyhal, angolna és még sokan mások; a halaknak éppolyan hierarchikus és összetett társadalmuk van, mint az embereknek. Szerepel benne egy jóságos Hal Anya, aki összefogja a nem ragadozó halakat és őrködik a biztonságos élettér felett, és az ellenpólusa, Raz úr, a katonás rendben élő razbórák főnöke, aki egyfajta diktatúrát hozott létre. A tó vizének nyugalma veszélybe kerül, és csak a szereplők összefogásával lehet megmenteni.

– Testvéreddel alapítottad és működteted a népszerű Vadkaland Youtube-csatornát, amelynek százezres követőtábora van. Horgászattal, vadászattal, természetvédelemmel foglalkoztok, Szöszi nevű örökbefogadott rókád országos hírre tett szert. Hol és mikor kezdődött az állatok szeretete? Gyerekkorodban is körül voltál véve állatokkal, netán horgásztál?

– Gyerekkoromban sok háziállat vett körül minket: voltak kutyáink, macskáink, papagájaink és akváriumi halaink is, így az állatok iránt érzett szeretetem egészen korán, természetes módon alakult ki bennem. Eleinte azt gondoltam, a rajongásom csupán az állatos meséknek és rajzfilmek hatásának köszönhető, de idővel rájöttem, hogy valójában egy mélyebb empátia húzódik meg mögötte. Megérint, ha egy állatnak felesleges szenvedést okoznak, hiszen ők kiszolgáltatottak és védtelenek az emberi döntésekkel szemben. Éppen ezért a Vadkaland sorozattal az is a célom, hogy pozitív példát mutassunk a jövő generációjának a természet és a benne élő állatok iránt mutatott tiszteletadásunkkal és hozzáállásunkkal.
A horgászattal szintén gyerekkoromban találkoztam, keresztapámnak köszönhetően, akivel gyakran kijártunk a vízpartra. Bár sosem a rekordfogások hajszolása volt a legfontosabb számomra – sokkal inkább a természet közelsége és az átélt élmények. Persze azért szeretek halat fogni, de úgy vagyok vele, hogy a jóból is megárt a sok. A kevesebb élmény számomra több!

– Gyakran mondogatod, hogy a gyerekek sokat tanulhatnak az állatok megfigyeléséből. Mikor döntötted el, hogy nemcsak megfigyeled az állatokat, hanem először filmen, majd könyvben is történeteket mesélsz róluk?

– A filmek iránt mindig is különös vonzalmat éreztem, egyszerűen „faltam” őket. Leginkább rajzfilmeket, vígjátékokat és akciófilmeket néztem: azokat kedveltem a legjobban, amelyek a szórakoztatás mellett értéket képviseltek, volt mondanivalójuk, és lehetett belőlük tanulni. Így, amikor a kétezres évek elején elkezdtem foglalkozni a filmkészítéssel, mindig arra törekedtem, hogy az alkotásaimnak legyen mondanivalójuk, tanulságuk, s mindeközben szórakoztatóak maradjanak.
Az első filmem, a Tanyavilág, egy népmese jellegű rövidfilm volt, amit én írtam, rendeztem és vágtam – ez volt a kezdet. Később több kisfilmet készítettem, majd a bátyám egyszer csak megkért, hogy készítsünk egy vadászfilmet. A Róka kotorékozás című filmmel kezdődött a Vadkaland, aminek happy end lett a vége, és ez utat mutatott nekem.

Manapság kulcsfontosságú, hogy a gyerekek figyelmét meg tudjuk tartani, aminek a szórakoztatás az egyik legfontosabb összetevője.

– Mennyiben más meseregényt írni, mint filmet vagy forgatókönyvet készíteni? Úgy tudom, 18 éven keresztül érlelted magadban a témát.

– Számomra a forgatókönyvírás sokkal könnyebb, mivel az műfajilag minimalista: rövid párbeszédek és kevés leíró rész jellemzi. Ráadásul a filmkészítésnél mindenre külön szakember figyel, legyen szó díszletről, világításról vagy operatőri munkáról. Ezzel szemben a regényírásnál mindent az írónak kell megteremtenie, és úgy papírra vetnie, hogy az olvasó a saját képzeletével életre tudja kelteni a történetet. Ez számomra kifejezetten nagy kihívás, hiszen sokat kell fókuszáltan „agyalnom”, ami az ADHD-m miatt alapvetően nehezebb feladat.
A 18 év úgy jött össze, hogy közel két évtizede, horgászat közben született meg a film ötlete. A forgatókönyvet két évig írtam, mert akkoriban még csak tanultam a szakmát. Az első változat még messze nem volt tökéletes, az azt követő évek során folyamatosan csiszoltam, fejlesztettem.

Teljesen magával ragadott. Aztán hosszú ideig csak porosodott a gépem egyik mappájában, mire elhatároztam: regényt írok belőle.
Miután elkészültem a kézirattal, Fodor György gyulai nyelvész-magyartanár segített a helyesírási hibák kijavításában – azért, hogy ha elküldöm egy kiadónak, ne kapjanak a szerkesztők „szeminfarktust” a hibáktól.
Tíz hosszú év várakozás után érkezett a válasz a Móra Kiadótól, Edinger Katától, aki jelezte, hogy tetszik neki az írásom. A címet is neki köszönhetem: eredetileg Csali lett volna, de Kata szeretett volna egy izgalmasabb, figyelemfelkeltőbb címet. Így született meg a Halkaland, ami szépen rímel a horgász-vadász filmsorozatomra, a Vadkalandra.

– A kiadó úgy fogalmazott, hogy a Halkaland „nem csupán egy lebilincselő történet, de bátorító bizonyítéka is annak, hogy a tanulási nehézségek nem leküzdhetetlen akadályok, ha a céljaink eléréséről van szó.” Mit jelent ez pontosan?

– Az iskolás éveim alatt sosem tudtam hosszan figyelni az órákon; folyton izegtem-mozogtam, vagy inkább elaludtam. Akkoriban még nem tudtam, de ma már tisztában vagyok vele, hogy ezek az ADHD tünetei. Manapság is küzdök ezzel, sőt, a helyzet fokozódott, hiszen egyre nehezebb huzamosabb ideig egyetlen dologra koncentrálnom – ebben vélhetően közrejátszik az is, hogy gyakran nyugtalanul alszom, és nem jutok mély, pihentető alváshoz. Ez a regényírásnál is akadályt jelentett, ezért rengeteg jegyzetet kellett készítenem a történet fejlesztése során.
De az iskolában nemcsak a figyelemzavarral, hanem a helyesírással is komolyan meggyűlt a bajom. A helyesírásom legendásan rossz volt, mondhatni, egy kisebb természeti katasztrófa: egyetlen szóba is képes voltam három hibát belesűríteni. Akkoriban az volt az álmom, hogy egyszer az életben kapjak egy kettest helyesírásból. Amikor ez középiskolában végre sikerült, a tanárom majdnem pezsgőt bontott, én pedig úgy éreztem magam, mintha Oscar-díjat nyertem volna. A fogalmazásokkal viszont nem volt gondom, abban mindig jó voltam; sőt, talán túlságosan is, mert

A regény megírásánál azonban nem is ez a kettő jelentette a legnagyobb nehézséget, hanem az, hogy korábban nem voltam könyvolvasó, így nem tudtam, hogyan épül fel egy regény. Ezért vettem néhány kötetet, és tanulmányozni kezdtem őket. Mivel a történetet nem mutathattam meg képekkel, nekem kellett szavakkal megteremtenem a teret, ahol az események játszódnak. Különböző helyszíneket gondoltam ki, majd képeket kerestem hozzájuk – növényekről, halakról –, hogy lássam magam előtt az egész világot, és minél hitelesebben életre kelthessem őket. Több évbe telt, mire a forgatókönyvet regénnyé alakítottam át; hatalmas küzdelem volt, de úgy érzem, végül sikerült megfelelnem a saját elvárásaimnak.

– A Halkaland című, általános iskolásoknak írt meseregényed igencsak terjedelmes, több mint 300 oldal, ám csöppet sem unalmas. A cselekmény gyors iramban, filmszerűen pereg, valósággal látjuk magunk előtt, amit olvasunk. Moziélményt jelent, igazi szórakozás. Ez az első könyved a filmes munkák után, de a filmes véna itt is érvényesül. Két hősöd –Lucius, a morcos csuka és az életvidám, örökmozgó Sügér – természetüket tekintve nem is állhatnának távolabb egymástól.

– Nagyon örülök, hogy a „moziélmény” kifejezést használtad, mert pontosan ez volt a célom: szerettem volna, ha az olvasó nem csupán betűket lát, hanem úgy érzi, ott ül a moziban, a történet közepében.
A könyveknél általában egyetlen főhős szemszögéből kísérjük végig az eseményeket, a filmeknél viszont gyakran több szálon fut a cselekmény. Én ezt a filmszerűséget akartam átültetni az írásba, mert úgy gondoltam, ettől válik igazán dinamikussá, akciódússá és egyedivé a történet.

A regény valójában a kitartásról és a hitről szól: arról, hogy tiszta szívvel minden akadály és fal legyőzhető. Egy igazi hollywoodi moziélmény a víz alatt, könyv formájában. A karakterek megalkotásánál az egyik kedvencem, a Shrek párosa inspirált.
Lucius, a mogorva csuka összetett személyiség. Kívülről rideg, érzéketlen és magányos farkas, legbelül azonban marcangolja a tehetetlenség és a megalázottság, amit a kanális ura, Viktor okoz neki. Emellett anyja elvesztésének fájdalmával és saját ragadozó természetével is meg kell birkóznia, identitási zavarokkal küszködik. Nem klasszikus hős: sebzett, bizonytalan karakter, aki fokozatosan tanulja meg, hogy a legnagyobb csatákat nem muszáj egyedül megvívnia – szükség van barátokra, családra és szeretetre ahhoz, hogy önmagunkkal is békére leljünk. Lucius nem az ereje miatt válik hőssé, hanem azért, mert megtanul bízni másokban.
Sügér ezzel szemben Lucius tökéletes ellentéte: egy szeleburdi feketesügér, aki állandóan bajba keveredik. Kisebbrendűségi érzéssel küzd a testi fogyatékossága miatt, és azért, mert a táplálékláncban a csukák mögé sorolják. Picit idegesítő, szószátyár figura, de akkora szíve van, mint egy ház. Bár komikusnak tűnhet, valójában ő a történet igazi motorja; hűsége, egyszerűsége és érzelmi tisztasága teszi igazán szerethetővé. A kettejük közötti barátság alakulása a regény egyik legerősebb szála: Sügér hűsége az, ami végül elvezeti Luciust az önfelismeréshez. A céljuk pedig közös: mindketten egy békés otthonra vágynak.

– Hogyan lehet hitelesen írni a gyerekeknek a csodálatos hazai vízi világról? Tapasztalatból ismered ennyire a vízi állatokat és növényeket, vagy utána kellett nyomoznod? Itt jegyzem meg, hogy Bódi Kati illusztrációi csodálatosan illeszkednek a történetedhez.

– Számomra a legfontosabb a hiteles történetmesélés során az volt, hogy az egyes halfajok viselkedését, tulajdonságait és külső jegyeit minél életszerűbben keltsem életre az általam kitalált karaktereken keresztül.

A névválasztásra is nagy figyelmet fordítottam, hiszen a névnek passzolnia kell a karakterhez. Egy főgonosznak nem adhatunk olyan nevet, mint a Pisti, mert az komolytalannak hatna; a névnek valamilyen szinten alá kell támasztania a figura személyiségét. A két főszereplőnk egy csuka és egy feketesügér. A sügér nevével nem kellett sokat vívódnom, hiszen ha valaki kicsit butuska, gyakran mondják rá, hogy „Te sügér!” – ez önmagában is sokatmondó. A csuka nevén viszont sokat gondolkodtam, míg végül a latin nevéből, az Esox luciusból emeltem ki a Lucius nevet.
A víz alatti helyszíneket sem csupán díszletként szerettem volna láttatni, hanem a történet szerves részeként, amelyeknek fontos szerepük van, és már önmagukban is sokatmondó a kinézetük.
Sokan úgy vélik, azért tudtam ilyen részletesen és valóságosan leírni a víz alatti növényvilágot és a halakat, mert „szakértője” vagyok a témának, de ez nem így van. Ez tisztán a rengeteg befektetett kutatómunkának köszönhető, valamint annak a törekvésemnek, hogy minél hitelesebben keltsem életre az olvasók előtt a víz alatti világot. Bódi Kati csodálatos illusztrációi pedig tökéletesen adják vissza azt a képet, ami a fejemben élt.

– A történetben az emberi kapcsolatok „állati” köntösben jelennek meg, ahol a belső értékek éppolyan fontosak, mint az emberek, köztük a gyerekek világában. Rájuk gondoltál, amikor írtad a könyvet?

–A felnőttek személyisége már kialakult, így a szemléletük sokkal nehezebben befolyásolható. A gyerekek személyisége viszont folyamatosan fejlődik, képlékeny, ezért számukra minden új információ formáló erővel bír. Számomra ezért mindig a fiatalok megszólítása az elsődleges cél, elvégre ők jelentik a jövőt.
Természetesen az állatvilágban is léteznek szabályok: bár nem olyan bonyolultak, mint az embereké, az állatok is hierarchikus közösségekben élnek, és egy komplex ökoszisztéma részesei.

Emiatt alkottam meg ezt a víz alatti világot, ahol jól elkülöníthető haltársadalmak, szabályok, hagyományok és meghatározó helyszínek segítik az olvasót a történetben való eligazodásban.

– A történetedet átszövi a humor, a játékosság, ami jól oldja a komoly témákat és a feszültséget, és segít eligazodni a természeti környezetben, valamint a horgász szakszavak erdejében.

– A humor valahol a személyiségemből fakad. Már kisgyerekként is állandóan grimaszoltam, nevettem, és igencsak eleven voltam – édesanyám mindig azt mondta, bohóc lesz belőlem. Az iskolában olykor úgy pukkadoztam a nevetéstől az órákon, mintha valaki folyamatosan csiklandozná a talpamat. Az ellenőrzőm tele volt intőkkel, mert az állandó fantáziálásom miatt folyton elkalandoztam: minden órán látott vagy hallott dolgot a képzeletem vicces helyzetté alakított át. Olyan élénk volt a fantáziám, hogy még azt is képes voltam elhinni egy osztálytársamnak, hogy van neki otthon egy felfújható űrhajója – amit persze sosem láttam. A lényeg, hogy nehezemre esik komolynak maradni; szinte belső kényszer, hogy viccelődjek és ugrassam az embereket.
Az alkotásaimban és a regényemben a humor ugyanakkor tudatos eszköz: egyfajta jókedv élénkítő, illetve feszültségoldó, ami segít átvezetni az olvasót a komolyabb témákon.

Én például, ha üzletben járok, az eladókhoz is mindig van egy jó szavam. Ennek pedig az a hatása, hogy mosolyt csalok az arcukra, és legközelebb, amikor meglátnak, már ők is örömmel, mosollyal fogadnak. Ezt a fajta könnyedséget szerettem volna átültetni a könyv lapjaira is.

– Mit ajánlasz azoknak a gyerekeknek, akik kézbe veszik a könyvedet? Hogyan viszonyuljanak a természethez? Itt a nyár, a kültéri tevékenységek korszaka.

– Azoknak a gyerekeknek, akik kézbe veszik a könyvemet, elsősorban azt tanácsolom: olvassák el!
De legfőképpen azt szeretném, ha olykor félretennék a telefonjaikat, és az online világból kicsöppenve felfedeznék a természetet, ahol végtelen számú élmény vár rájuk. Lehet kirándulni, horgászni, gombát keresni – számtalan lehetőség van az élményszerzésre, aminek az a legjobb része, hogy mindezt közösen, barátokkal vagy a családdal is átélhetik.

Emellett megtanít a fegyelmezett megfigyelésre és türelemre is; a vadak és a környezet csendes szemlélése olyan értékeket ad, amelyeket semmilyen képernyő nem tud pótolni. Véleményem szerint ez az élményszerzés az egyik legfontosabb ajándék, amit a természettől kaphatunk.

– Vannak még terveid a könyvírással? Szöszi, az általad felnevelt szelíd róka is megérne egy történetet. És milyen tartalmak várhatók a Vadkaland csatornán?

– Nagyon sok tervem van, talán túl sok is! Szeretnék minél több történetet megosztani a nagyvilággal, köztük a Szöszivel átélt közös kalandjainkat is, hiszen ő valóban megér egy könyvet.
Amennyiben a Halkaland sikeres lesz – és bízom benne, hogy egyszer mozifilm is készülhet belőle –, mindenképpen szeretnék egy második részt írni, aminek az alapjai már készen állnak. A könyveken túl egyébként számos más filmes ötletem is vár a megvalósításra. Emellett a Karácsonyi csillagok című dalunk – amelyet Csordás Ákossal, Tóth Ádámmal és Simon Istvánnal készítettünk – sikere után kedvet kaptam a zenei projektekhez is, így szeretnék még több hasonló tartalmat összehozni a jövőben.
Ami pedig a Vadkaland csatornát illeti: nemsokára érkezik az új amuros horgászfilmünk, amelyet Gyulán, a Szilvási-horgásztavakon forgattunk. Ezt követi majd vízfelszíni horgászat, koi-pontyos kalandok, dunai busázás, dúvadgyérítés, tavi lehalászás, valamint egy Svédországban rögzített horgász-vadászfilm is.
Szóval, lesz mit nézni a jövőben is!

Szénási Zsófia

Gombos Tamás: Halkaland
Móra Kiadó, 320 oldal, 3999 Ft

A Halkaland

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva