Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Atwood ezerarcú szerző: a Szolgálólány meséje egy kegyetlen, senkit nem kímélő disztópia, a MaddAdam-trilógiában a tudomány és a biológia diadalma végül az emberiség végét hozza el, az Alias Grace néha szinte egy pszichológiai thrillerbe csap át, Az ehető nő egy szókimondó társadalomkritika, A vak bérgyilkos pedig egy szerelmi történetbe ágyazott űr sci-fi. Így talán senkit nem lep meg, hogy a Jelenkor gondozásában legutóbb megjelent kötete, a Legvégül a szív is olyan, melyet még nem olvashattunk a szerző tollából.

Az eredetileg 2015-ben megjelent regény helyszíne a gazdasági válság sújtotta Amerika, ahol ugyan egyes államokban még sikerült megőrizni az élet normális folyását, az ország nagyrészét azonban a teljes káosz jellemzi. Az emberek éheznek, az otthonokba betörnek és kikényszerítik belőle a lakókat, az utcák veszélyesek, bandákba verődött emberek tartják terrorban a lakosságot, élelmiszert és pénzt rabolnak. Ebben a disztópikus világban találkozunk Stan és Charmaine kettősével, egy házaspárral, akik kocsijukban lakva próbálják átvészelni ezt az időszakot. Stan munkanélküli, és ez nincs rá jó hatással, egyre türelmetlenebb és mogorvább feleségével, kilátástalannak érzi helyzetüket. Charmaine ennek ellentettje, maga a megtestesült jóság és pozitívum, aki igyekszik akkor is mosolyt erőltetni az arcára, ha semmi nem indokolja azt. Egy bárban dolgozik pultosként, az aznap megkeresett pénzét azonban rögtön el is költik vacsorára, mosodára, így továbbra is napról napra élnek.

Egy nap azonban Charmaine csodálatos lehetőséget fedez fel egy tévéreklámban: egy társadalmi kísérlethez keresnek embereket. A Consilience Projekt egy védett, zárt település, szépen sorjázó kertes házakkal, ahol a sövény mindig gondosan karbantartott, és soha nem lebegnek falevelek a medence vizében. A házakba beköltözők a biztonságért és ellátásért cserébe azt vállalják, hogy minden második hónapban bevonulnak a projekt börtönébe, a Pozitronba, Egy hónap kint, egy hónap bent, így segítenék az elítéltek visszaintegrálását a társadalomba, illetve a közösségi felelősségvállalást. Minden pár úgynevezett váltótársakkal osztozik a házon – amikor az egyik páros kivonul, ők bevonulnak, és így tovább. Stan és Charmaine először természetesen lenyűgözőnek találja új lakhelyét: nemcsak elegendő étel áll a rendelkezésükre, de olyan hétköznapi luxusok is, mint tiszta törölköző és meleg víz. És ha ezért időnként egy hónapot kell a Pozitronban ücsörögni, és kék játékmackókat kötni az óvodások számára, hát legyen.

Azonban amikor Stan véletlenül megtalál egy üzenetet a hűtő alatt, melyen egy élénk rúzsos csóknyom díszeleg, az olyan események láncolatát indítja be, mely teljesen megváltoztatja életüket és egészen elképesztő következményekkel jár.

Ahogy az a cselekményből kitűnik, a Legvégül a szív disztópia, azonban valahogy mégsem erre kerül a hangsúly. Persze, előkerülnek benne a műfajtól megszokott témák, mint az egyén szabad akarata, a teljes megfigyelés, hogy annak milyen hatása van a megfigyeltre, és hihetetlen technológiai újítások is, ezek mégis inkább a háttérben munkálkodnak. A történet ugyanis Atwoodtól szokatlan módon gyors tempójú, pörgős és fordulatos, és az olvasót teljesen lefoglalja az, hogy kövesse, mi mindenen mennek keresztül főszereplőink. A páros ugyanis, bármennyire is egy-egy archetípust testesítenek meg, nagyon is emberi: sok elhibázott döntést hoznak, melyet csak később látnak be, és szokványos házastársi problémákkal küszködnek. A disztópia és a társadalmi kísérlet legfőbb hatása a szövegre, hogy gyakran egészen abszurd jeleneteket eredményez, melyen kénytelenek vagyunk nevetni, vagy legalább a szemöldökünket felvonni. Az abszurditás mellett a regény másik legnagyobb erőssége pedig a humor – ez a szöveg egész egyszerűen vicces. Na nem azért, mintha folyton vicceket mesélnének benne, de lehet-e mosolygás nélkül bírni, ahogy a főszereplők elbeszélnek egymás mellett? Vagy ahogy Stan, aki azelőtt mesterséges intelligenciát programozott, azon gondolkodik, hogy lehetne a csirketenyésztést még inkább optimalizálni? A mellékszereplők pedig csak még jobban hozzájárulnak ehhez a színes kavalkádhoz, akadnak itt szexmániás manipulátorok, mindenre kész újságírók, pocakos Elvis-imitátorok és riszáló Marilyn Monroe-k.

A Legvégül a szív talán nem Atwood legnagyobb vagy akár legmaradandóbb műve, mégis megvan benne minden, ami egy jó olvasmányélményhez nélkülözhetetlen: szórakoztató, fordulatos, és arra késztet minket, hogy keresztbe tett ujjakkal drukkoljunk a főszereplőknek. Tökéletes tavaszváró olvasmány.

Bráder Edina

Margaret Atwood: Legvégül a szív
Fordította: Csonka Ágnes
Jelenkor Kiadó, 508 oldal, 4499 Ft