Tizennyolc önálló kötettel a háta mögött műfajok és témák sokaságában próbálta ki magát Majoros Nóra, aki szívesen vándorol a stílusok és hangnemek között. Kedvencei az állatos mesék (borzról, sünről, medvékről, erdei állatokról, orrszarvúról, kolibriről, vagy éppen sivatagi rókáról) de vannak pszichológiai meséi (A torony, Rém a szobádban), sőt még egy ételallergiás unikornisról szóló mesekönyve is. Írt már sci-fit (Bolygóvadászok), történelmi ifjúsági regényt (A néma táltos), történelmi vicces mesét (Ramszesz 80 gyereke), mozaikcsaládokról szóló hiánypótló regényt (3x1 család), és Pityke és Prém című fantasyjával szerepelt a 2019-es Év Gyerekkönyve HUBBY-díj esélyesei között. Legújabb ifjúsági regénye Boszorkány a lovardában címmel jelent meg a Móra Kiadónál, a főszereplője Szakács Irén, egy magának való és a saját útját járó állatszerető lány, akinek a lovaglás és a lógondozás segít megküzdeni a kamaszkor nehézségeivel.

– A blogodon megszámoltam: a lovasregény az 55. köteted, az antológiákban való megjelenésekkel és a műfordításaiddal együtt. Kezdettől fogva több korosztálynak és műfajban írod a könyveidet. Azt olvastam rólad, hogy mindig a történet érdekel, a történetmondás indítja el az írást benned, és alkotás közben nem gondolkodsz azon, valójában kinek is szánod a könyvet, ki lesz a célközönséged.

– Nagy valószínűséggel azon (is) múlik ez a hozzáállás, hogy az ember honnan kerül az irodalmi életbe, és milyen gyakorlattal kerül oda. Bennem minden bizonnyal a történetmondás kényszere volt a kiinduló pont. A világ dolgait eleve úgy dolgozom fel, hogy saját magamnak átforgatom történetekbe, akár az álmomban, akár az ébrenlétben. Az elmúlt tizenévben megtanultam, hogy melyik korosztálynak, milyen hangon érdemes beszélni, tudom, milyen terjedelemben és regiszterben kell szólni a kicsikhez és nagyobbakhoz. Eleinte többféle zsánerben születtek történeteim, amiket aztán a kiadók megpróbáltak valamilyen skatulyába belekényszeríteni – gyakran sikertelenül.

– Úgy tudom, hogy már a gimnáziumban sokféle irányú volt az érdeklődésed: a művészettörténet, vagy az irodalom éppúgy közel állt hozzád, mint a biológia és a nyelv, vagy az építészet és a képzőművészet. Végül tájépítész mérnök lettél, amiben végső soron mindez egyesül.

– Mindig rajzi pályára készültem, az volt a családban az evidencia. Mivel a történeteket mindig is vizuálisan láttam magam előtt, nem véletlenül hívtam gyerekkoromban úgy, hogy „van egy kis tévém”. Ezzel altattam el magam, vagy ezt „néztem magamban”, amikor úton voltunk, mert sokat utaztunk. Egyértelmű volt számomra, hogy a történeteimet lerajzoljam, csakhogy mindig frusztrált, hogy nem az lett a papíron a végeredmény, mint amit a fejemben elképzeltem. Végig remek tanáraim voltak, és nagyon sokat bíztattak, de mindenki megjegyezte, hogy valami hiányzik a rajzokból. Észre sem vettem, hogy mellette írok. Persze a családban felolvastam a meséimet, látták, hogy jól fogalmazok, de sem az általánosban, sem a gimiben nem tűnt fel egyetlen magyartanárnak sem, hogy írok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Hiszen nem társult hozzá megszállott olvasás, nem volt bennem semmiféle irodalmári, vagy elemző attitűd. Mint említettem, a történetmondás foglalkoztatott inkább, és ez a fajta kreativitás a vizuális tanárokhoz jobban eljutott. Meséket írtam, szerepjátékokat játszottam a testvéreimmel és a barátaimmal, és ezekben én találtam ki a történeteket. Mindent eljátszottunk, lerajzoltunk és elmondtunk. Míg a rajzpályázatokon általában helyezett voltam, de nem első, az egyetlen meseíró pályázatot, amin elindultam, megnyertem. Középiskolában kevesebbet írtam, a kollázstechnika foglalkoztatott inkább, mind a rajzban, mind a szövegben. Filmeztünk is, ahol jobb híján én lettem a dramaturg. Végül a Kertészeti Egyetemre kerültem, ahol csóró egyetemistaként elkezdtem meséket írni ajándékba a kedves ismerősöknek. Ezekkel a szövegekkel különféle pályázatokon is részt vettem.

– 2012-ben csatlakoztál az Író Cimborák alkotóműhelyéhez. Ez jelentette a fordulópontot?

– Igen, egyértelműen. Amikor az első mesekönyvem megjelent a Móránál – ez 2012-ben volt, 3x1 család címmel – annak a szerkesztője, Dávid Ádám arra bíztatott, hogy csináljak egy blogot, és meghívott az induló Író Cimborák közé. Azelőtt nem ismertem más írókat, nem tudtam, hogy épül fel a könyvkiadás, mit jelent az, hogy szerkeszteni fogják a szövegeimet, vagy mi fán terem a szerzői jog. A Cimboráknál megismerkedtem a kortársakkal, újabb és újabb témákkal kísérletezhettem, megtanultam egy csomó szakmai fogást. Nagyon sokat köszönhetek nekik.

– Sokan említik, hogy az írás magányos dolog, ám itt társakra leltél.

– Annyiból nem magányos, hogy a fejem tele van a szereplőkkel. Az írás valóban magányos tevékenység, de a Cimborákkal folyamatosan inspiráltuk egymást… például folytatásos történeteket írtunk. Online és személyesen is óriási élményt és töltekezést jelentett számomra. Ebben a közegben számos alkalom van a kísérletezgetésre, ami szuper dolog. Nem baj, ha olyan szövegek kerülnek ki a kezem közül, amelyek biztosan nem fognak megjelenni kiadónál, vagy írhatok verseket, noha abszolút nem vagyok lírai alkat.

– Sosem próbáltad a saját szövegeidet illusztrálni?

– Dehogynem, de sohasem találtam tökéletesnek. Egyszer sem lett olyan jó, mint ahogy vártam. Ám időközben az Író Cimboráknál megismertem egy sor tehetséges és kreatív illusztrátort. Annál nincs jobb játék, mint hogy a szavaimat valaki képpé formálja, majd csatlakozik az olvasó, aki mindkettőt befogadja. A világ legjobb társasjátéka.

– Biztosan voltak olyan könyvek, amelyeket szívesen olvastál gyerekként és inspiráltak a későbbiekben.

– Egészen furcsa, hogy a számomra meghatározó könyvek mind képeskönyvek. Kicsi gyermekkoromtól fogva forgattam őket, egészen a középiskola végéig.  Még ebéd közben is ezeket olvastam. Mik voltak ezek az olvasmányok? Mondák, népmesék és ama bizonyos képeskönyvek. Három olyan van köztük, amiket magammal vinnék egy lakatlan szigetre.  Az egyik Tor Åge Bringsværd norvég író Mese utca 13. című könyve, amin mindig elbőgöm magam. Az épületek lelkéről szól, erős természetszeretettel fűszerezve, és csodálatos fekete-fehér grafikák díszítik. A másik egy olasz szerző, Leo Lionni Az okos halacska című műve, amiben gyönyörű akvarell nyomatok mutatják be a tenger világát. A harmadik pedig Horgas Béla Mesélek a zöld disznóról című zseniális könyve Réber László fantasztikus illusztrációival. Mindhárom könyvnek nagyon egyszerű története van, nincs bennük semmi didaxis, ám a szövegük és a vizualitásuk máig hat rám. Ugyan a gyerekkori kötetek elvesztek, de fiatal felnőttként felkutattam és újra megvásároltam ezeket a könyveket az antikváriumban.

– Említetted, hogy mennyire szereted a természetet és az állatokat. A megjelent könyveid legalább felének állatok a főszereplői, akár mesekönyvről, akár ifjúsági regényről legyen szó.

– Pedig gyerekkoromban utáltam az állatmeséket, és irritáltak az antropomorfizált állati toposzok. Nagyon szerettem viszont az olyan történeteket, mint például a Dzsungel könyve, ahol az állatok valóságosnak tűntek, illetve az ember és állat kapcsolata hitelesen lett bemutatva. Aztán az élet úgy hozta, hogy a Harmat Kiadó Cikkcakk magazinjában lett egy állatos rovatom, ahol – miután kifogytam a hagyományos cuki állatokból – elkezdtem furcsa állatokról írni, amelyekből lassan megszülettek az állatos mesék. A meséim zöme állatokról szól, de ha nem, akkor is szerepelnek bennük állatok. A Móránál megjelent könyveim közül az Éjjeli kalamajka egy lakótelepi sün életét jeleníti meg, a Kerti őrség című mesében egy kutya és egy cickány a főszereplő, az Erdei énekverseny erdei környezetben játszódik, és még az amúgy szövegértést gyakoroltató Zsiráf Vilmos képeslapjának is állat a főhőse. De nemcsak az állatok, hanem a táj pontos leírása, a növénytársulások megjelenítése is fontos számomra. Persze nemcsak önálló kötetekbe, hanem antológiákba is írtam – általában felkérésre –, így a Móra Kiadó 75. születésnapjára megjelent Lehetne orrszarvúnk című kötetbe például egy Ausztráliában élő lantfarkúmadár a hősöm. Mindig alaposan utána olvasok az adott állatnak, vagy növénynek, amiről írok, mert nekem első a hitelesség. A Pityke és Prém című fantasy regényemben például kiválóan fel tudtam használni a Kertészeti Egyetemen tanultakat, elővettem a tankönyveimet és megnéztem, hogyan néz ki egy erdei növénytársulás. Szeretek a részletekben pontos lenni, mert a valóság gyakran izgalmasabb, mint a fikció. Megjegyzem: soha egy percig sem azért írok pontosan az állatokról, növényekről, hogy tanítsam a gyerekeket, hanem magam miatt. Engem zavar, ha nem korrekt a leírás.

– Boszorkány a lovardában című, legújabb könyvedben ugyan egy kicsit duci, kicsit félénk és befelé forduló kamaszlány a főszerepelő, viszont itt is előkelő helyet kapnak az állatok, ez esetben a lovak. Az iskolai közösségben és a baráti, családi kapcsolataiban bizonytalan kislány úgy talál magára és válik magabiztos tinédzserré, hogy saját félelemeit legyőzve megtanul lovagolni.

– Nagyon szeretem a dackönyveket. Gyakran fordul elő, hogy azt mondja egy kiadó, hogy „ugyan, ez nem neked való téma”, vagy éppen engem bosszant, hogy a téma feldolgozása rendszerint klisés. Ez a könyv felkérésre született, az volt a feladat, hogy „kéne valamilyen csajos könyvet írni, amiben lovak vannak”. Ez ránézésre egyáltalán nem az én zsánerem. Mivel szeretem a kihívásokat, elvállaltam, de akkor már tudtam, hogy ebben a történetben minden az ellentéte lesz annak, mint amilyenek a csajos-lovas könyvek szoktak lenni. Az efféle könyvek általában arról szólnak, hogy van egy nagyon szép lány, egy kezelhetetlen vad ló, amihez senki nem mer még hozzáérni sem, és a lány, aki életében először lovagol, oda tud menni hozzá, a ló hozzábújik, és végigvágtázzák a virágos mezőt. Borzasztóan károsnak gondolom az efféle történeteket, mert – tapasztalatból mondom – a lovaglás egyáltalán nem így működik, ráadásul a ló és ember kapcsolatának ábrázolása ezekben a könyvekben rendkívül szegényes. A valóságban ez a kapcsolat sokkal gazdagabb, sokrétűbb és mókásabb.  Az én hősöm először hetekig csak trágyát hord, ganézik, vakarja a lovakat és eteti őket, mielőtt egyáltalán felül a ló hátára. Minden egyes centiért megküzd. Korábban volt egy rossz tapasztalata, amikor egy másik lovardában első alkalommal rögtön felültettették egy lóra, és a dolog balul sül el. Az új helyen – egy valaha neves versenyző és tréner, egy meglehetősen érdes modorú nő – a tulajdonos, aki tulajdonképpen csak hobbiból és az unokaöccse kedvéért tart lovakat. Ő lesz az edzője, ám csak lassan, a lány tempója szerint haladnak a tanulásban, nincs semmi siettetés, és pszichés nyomás. Egyszóval ez a történet nem hasonlít a romantikus lovasregényekre, de remélem, meg fogja érinteni az olvasókat.
Szerintem az is fontos, hogy a ló tükröt tart az ember elé. Nem töltöttem annyi időt lovak között, hogy meg tudjam magyarázni az okát, de megtapasztaltam, hogy miközben lovakkal dolgozom, felerősítik az ember jó és rossz tulajdonságait, szembesítenek a legmélyebb félelmeinkkel, de a legjobb tulajdonságainkkal is. Iri, a főhős rengeteg személyes problémával küzd, ahogy a legtöbb kamasz. Utálja a nevét (Szakács Irénnek hívják, amiért állandóan cikizik az iskolában), utálja a külsejét. A szülei elváltak, az apukájának új barátnője van, aki karcsú, gyönyörű, éppen ezért Iri őt sem bírja. Ám a lovardában kénytelen ezekkel a démonokkal szembenézni és megküzdeni. Iri gyakran ábrándozik, de a lovak között nem lehet ábrándozni, ott két lábbal a földön kell állni. Ahogy egyre ügyesebb lesz, úgy ismeri fel, hogy a környezetében kik az igazi barátai, és lassan megtalálja a helyét a valódi világban is.

– Félszáz kötet után van olyan műfaj vagy téma, amivel úgy érzed, még adós vagy?

– Több is van. Mindig azt mondják, hogy „neked a romantikus regény nem menne”. Dacból is meg fogom írni, ha végre eszembe jut hozzá egy megfelelő sztori. Vannak persze félbehagyott kézirataim. Legjobban pedig az foglalkoztat, hogy egyszer prózába öntsem a nagymamám történetét. Az apai nagymamám volt az első magyar női ejtőernyős páros egyik tagja. Nagyon izgalmas az életrajza, különleges nő volt: alacsony, vékony asszony, aki hihetetlen bátorsággal és kitartással vöröskeresztes nővérként szolgálta végig a 2. világháborút. Egyszer már megírtam a történetét, de a kiadók azt mondták, hogy mélyebbre kéne ásnom. Ezért őrizgetem, érlelem magamban és várom, hogy felszínre bukkanjon.

Szénási Zsófia
Fotó: Takács Eszter

Majoros Nóra: Boszorkány a lovardában
Móra Kiadó, 216 oldal, 2999 Ft

A Boszorkány a lovardában

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva